Film

A csodálatos Pókember - kritika

2012. 07. 22. • Szerző: slawter
A csodálatos Pókember - kritika

A stúdiók a millenium után kitüntető figyelmet szenteltek a világot és annak lakóit folyamatosan megmenteni óhajtó, emberfeletti jótevőkre. Az évek során kiválóan igazolódott, hogy a társadalom különlegességei, miután a képregények oldalain hosszú és zökkenőmentes gazdag évek alatt olvasók százezreit nyerték meg maguknak, könnyűszerrel képesek a publikumot el-, azok pénzét pedig kivarázsolni a zsebekből.

Sajnos azonban ezen mozgóképek esetében nem csak pozitív hozadékról beszélhetünk, ugyanis a zsáner által mutatott „instant siker” képes egyes filmkészítőket úgy megbabonázni, hogy elfelejtik, nem elég tessék-lássék módon viszonyulni egy-egy franchise-hoz, nem elég fércmunkát végezni, amit majd a nézők úgyis megkajálnak, hanem igenis, alázattal és akarással kell hozzáállni a kilencedik művészet gyermekeihez is.

A fent említettek pedig különösen fontosak egy olyan cím esetében, mint a Pókember, amelyet ugyan pazar bevételek kísértek, azonban az utolsó celluloid-szereplése erősen megtépázva és megszégyenítve maradt meg a köztudatban.
Ötéves foltot kellett tisztára mosnia Marc Webb rendezőnek, akinek megadatott azon ritka lehetőség, hogy a kezdetektől írhatott újra egy jól ismert történetet. Azonban nem elég újracsomagolni, átcímkézni és kissé átszínezve nyújtani valamit, amit egyszer már kiadtak, hiszen ezzel könnyen elveszhet a nagyérdemű mindent érő kegye.
Adott volt tehát a grandiózus feladat, amihez az amerikai rendező és csapata remek hátszéllel állhatott neki. A kérdés már csak az, képes-e révbe érni a hajó, vagy az alkotók a Titanicra váltottak jegyet?
 
Régebbről és érdekesebben indul Peter Parker (Andrew Garfield) életének meséje, mint a első trilógia cselekménye. A kezdő képsorokban a Parker család széthullásának lehetünk tanúi, ami máris remekül alapozza meg a majd’ egy órás felvezetést. Némi bepillantást nyerhetünk az árvasághoz vezető folyamatba, amiket azonban gondos homály fed. A rémült kisfiú képét hamar felváltja a lázadó kamaszé, aki átlagos, pubertáskori életét a múltja és szülei iránti kíváncsiságától hajtva saját maga bolygatja fel, amikor is ráakad apja régi táskájára, benne egy olyan képlettel, amely megváltoztathatja a világot. Előbb azonban Parker sorsát pecsételi meg, amikor is a fiú néhány nyom alapján eljut apja volt munkatársához, Dr. Connorshoz (Rhys Ifans), a nyomorék zsenihez, aki az Oscorpe cégnél végzi kutatásait. Még mielőtt Peter felfedné kilétét a doktor előtt, örökre megváltozik a sorsa: egy véletlennek köszönhetően egy génkezelt pók megcsípi, aminek hatására emberfeletti tulajdonságok birtokába kerül. Azonban nem ő az egyetlen, aki szorult helyzetbe kerül; amikor is a szükség kényszert, vagy inkább gyíkot szül, Dr. Connors szörnyű átalakuláson megy keresztül...
Kiegészítve és némileg újragondolva, de továbbra is a jól ismert mederben, a képregényhez hűbb módon indul útjára Pókember. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy felszínes és érdektelen momentumokkal lenne teletűzdelve a film, amelyek lazán odavetve, pusztán mutatóban lettek ráaggatva a mozira. Épp ellenkezőleg, gondosan és figyelemfelkeltően interpretálták Peter Parker sagáját, a képregényhez kellően hűen nyúlva vissza, aminek eredményeként az új részek kiválóan illeszkednek a történetbe, az ismerős komponensek pedig megfelelően, és ahol kellett, leporolva és újrapolírozva illeszkedtek a társaikhoz.
Ez különösen a karakterek terén érhető tetten. Peter jóval nagyobb mélységet kap az elődökhöz képest, aminek köszönhetően még szimpatikusabbá vált a hálószövő, mint eddig bármikor. Végre valóban egy fiatal, a felnőttkor küszöbén álló kamaszt láthatunk a vásznon, aki sokkal emberibb és hitelesebb, ezáltal az érzéseit, gondjait, viselkedését és humorát sokkal jobban elfogadja, magáévá teszi a néző. Természetesen ehhez egy olyan személy is kellett, aki a maszk nélkül és azt felöltve is elismerésre méltón tud teljesíteni Pókember bőrében. Aggodalomra azonban semmi ok, Andrew Garfield remekül helytállt karrierje eddigi legfontosabb szerepében, és valóban képes volt a film protagonistájává válni, aki nem csupán kirakati bábuként funkcionál a műben, hanem jól űzi mesterségét és kamatoztatja tudását.
Ez ugyancsak elmondható Emma Stoneról, aki Gwen Stacyt, Peter legelső szerelmét kelti életre. Végre nem egy buta szőke csinibabát, hanem egy okos és árnyalt nőt láthatunk a középpontban, akivel nagyszerűen lehetett kivitelezni a szerelmi szálat, amely sokkal jelentősebb és nem csupán mutatóba jelenik meg a filmben, hanem fontos szerepe is van. Marc Webbnek a kiváló 500 nap (nyár) utánnal a háta mögött nem okozott különösebb nehézséget levezényelni A csodálatos Pókember romantikáját biztos kézzel kormányozta sokak kedvenc szuperhősét és párját a lágyabb vizeken.
Rhys Ifans a maga kipróbált módján ugyancsak jól illett az összképbe, azonban karaktere sajnos közel sem olyan fajsúlyos gonosz, mint ahogy az elvárható lett volna. A túlzott emberség ez esetben megbosszulta magát, a Gyík ugyanis többnyire inkább működik egy szerencsétlen áldozatként, mint egy félelmetes, bomlott főellenfélként.
 
 
Mindez inkább bosszantó semmint túlzottan zavaró, ellentétben azon logikátlanságokkal, hiányosságokkal és hibákkal, amelyek A csodálatos Pókember kísérik. Például az előző részekhez és a füzetekhez képest a média érdeklődése minimális, mondhatni jelentéktelen, ellenben a rendőrség néhány ügy után több tucatnyi zsarut állít Pókemberre, aki csupán pitiáner bűnözőket fog el. Felróható az is, hogy a linearitás szinte tapintható a filmben. A „véletlenek” játéka időként nyögvenyelősen üzemel, erőltetettségtől átitatva. A legzavaróbb azonban az, hogy a korrektül kiegyensúlyozott és jól megalapozott, ügyesen végigvitt cselekményhez néhány megkezdett és elvarratlan, vagy csak túl rövid szál csatlakozik. A nézőt egyszerűen kielégítő információk nélkül hagyják, vagy túl hamar megfosztják a csemegéktől – Peter ruhájának tervezése, a képességeinek kiismerése, gyakorlása... Hál' istennek viszont még épp emészthető mennyiségben vannak jelen Pókember új kalandjában, és voltaképp azért hagynak keserű ízt maguk után, mert A csodálatos Pókember esetében az ember kíváncsi a részletekre, ami nagyon jól tükrözi, hogy nem egy rossz filmmel van dolgunk.
Az újgenerációs képregényadaptációknál különösen fontos a pazar vizuális tálalás, hiszen rengetegen szinte csak a vásznon végbemenő „csodáért” néznek meg egy-egy mozit. A csodálatos Pókember ugyan nem rakott le újabb mérföldkövet a CGI-jal tarkított látványhadjáraton, viszont így is képes jópár csodálkozó pillantást és elégedett mosolyt begyűjteni. Parker vadászterülete kiválóan és ízlésesen lett szalagra égetve, akárcsak annak további részegységei, az Oscorpe laboratóriumaitól kezdve a Gyíkon át a legutolsó felhőkarcolóig, különöses nagy figyelmet fordítva a dinamika és a 3D összehangolt alkalmazására, aminek hála mesteri – nem egyszer Parker szemszögéből mutatott – akciók kerülnek terítékre.
 
Többségében jól átgondolt, ügyesen felépített és mondhatni invenciózus újrakezdést kapott a Marvellegismertebb szuperhőse. Marc Webb úgy kanyarodott vissza a történet elejére, hogy a már egyszer látottakat más perspektívából, kellő újdonsággal volt képes bemutatni, szükségszerűen és magától értetődően az elődöt - természetesen csupán annyira, amennyire azt feltétlen kell, hála a remek képregényorientáltságnak -, és legfőképp az irodalmi alapot szem előtt és tiszteletben tartva. Mégis, mintha az a bizony plusz még váratna magára; csupán pár darabka szakadt le és olvadt be a filmbe abból a nagy egészből, ami valóban ragyogóvá fényezheti Pókember nimbuszát. Ehhez azonban sokkal jobban el kell rugaszkodni a sémáktól és járatlan, izgalmas utakat keresni. A csodálatos Pókember ugyanis olyan, mintha Marc Webbék tűzként kezelték volna. Inkább maradtak a biztos határon, néha be-belibbenve a merészség és a bátorság lángjai felé, hogy aztán gyorsan visszahúzódjanak. Ez a biztonsági játék egy új trilógia kezdő részénél még teljes mértékben érthető és nem róható fel komoly hibaként, azonban a későbbiekben jó lenne, ha ezen változtatnának a készítők. Ha ezt megteszik, és a mostani malőröket kiküszöbölik, az erényeket pedig szem előtt tartják, akkor egy ígéretes kezdet után már „csak” jobb folytatásokat kaphatunk.

 

Ha imádod a filmeket, és elsőként szeretnél további filmajánlóinkról értesülni, lájkold Facebook oldalunkat:

 


Szerző:
slawter
Győr
Férfi
1991
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Prometheus - KritikaPrometheus - Kritika
Már az első információmorzsák érkezésekor heves parázsviták és véleménycsattogtatások övezték a Prometheust. A miért teljesen ...
Az igazi kaland – DVD ajánlóAz igazi kaland – DVD ajánló
Egy kedves családi történet, tele izgalmakkal és szép állatokkal. Vidám, ámde mégis szomorkás történet, mely egy család ...

Legnépszerűbb cikkek »
Vámpíros film – Alkonyat fanoknak kötelezőVámpíros film – Alkonyat fanoknak kötelező
Mi is lehetne hálásabb feladat annál, mint amikor egy kasszasiker filmből paródiát készíthet valaki. Az Alkonyat filmek ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: