Komment

A törpe

2013. 02. 25. • Szerző: Rita
A törpe

Mottó: Amikor egy törpe költözik a mellkasodra, nem tehetsz mást, mint hogy gyökeresen változtatsz az életeden.

 

A mellkasomba beköltözött egy mohó törpe. Mást sem tesz, csak akar, követel: elsősorban figyelmet, amelyet – véleménye szerint – jobban megérdemel, mint bárki vagy bármi más. Másrészt feneketlen vágyainak beteljesítését is akarja – jobban, mint amennyire én valaha bármit is.
Reggel volt: lágy dallam, mély sóhaj és erőteljes hétfői hangulat átitatta, esős és hideg hétfő. Aztán a rutin átlendített a nehezén: felkelni, fogat mosni, kávét inni – sok kávét: erősre, feketére főzve. Főleg az utóbbinak volt életmentő és jótékony hatása. Ácsorgás, busz, megszokott arcok és szokatlan nyomás a mellkason. Nem, nem szívroham, csak valami olyan, amit nehéz megfogalmazni. Egy adott szituációból történő kiútkeresés olykor olyan alakot ölt, mint egy mohó törpe, aki rátelepedve a mellkasra követelőzik és megpróbál irányítani. Talán a helyes útra terelni. Egész nap úgy közlekedtem, hogy a súlyokat magammal hurcoltam.
Lista, megbeszélés, kevés beszélgetés, sok kávé és tea. A sorrend más, de a lényegen nem változtat: mindennapos dolgok és csupa olyasmi, ami teljessé teszi a napot.
Sok szám és kevés betű töltötte ki a napomat, amelyet kénytelen voltam a törpével tölteni. Egyébként nem ez volt az első ilyen ébredésem, de korábban úgy tettem, mintha ott sem lenne, hárítottam és színészkedtem. Viszont rá kellett döbbennem arra, hogy van az az ébredés, amelyet sajnálatos módon felismerés követ. Lehet, hogy nem is a mód a sajnálatos, hanem sokkal inkább a felismerés az, ami sajnálattal tölt el – elsősorban magammal szembenivel. Ez pedig a lehető legrosszabb fajta. Igazándiból már rég elmúltak azok az idők, amikor ragacsos masszaként definiáltam a kilátástalanságot. Akkor nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor sóvárgok a massza után. Mert a masszából még kitörhetnék. Mert a masszát meg tudom határozni, és az embernek ősidők óta a leghőbb vágya éppen az, hogy legalább a szavak által be tudja határolni, meg tudja ragadni a dolgokat, helyzeteket, eseményeket, jelenségeket stb. Amit nem tudunk megfogalmazni – azaz felfogni –, az a legijesztőbb. Mert akkor valami olyasmivel nézünk farkasszemet, ami túlmutat rajtunk, a létezésünkön és a tudatunkon, és felvillant valami olyat, aminek létezése vitatható – valamit, ami nem mi vagyunk, hanem egy más tapasztalás.
Lista, megbeszélés, kevés beszélgetés, sok kávé és tea. A sorrend más, de a lényegen nem változtat: mindennapos dolgok és csupa olyasmi, ami teljessé teszi a napot.
Nézőpontváltásra lenne szükség. Ha el tudnék vonatkoztatni attól, hogy a törpe feje éppen tizenöt centivel az én fejem alatt helyezkedik el, és minduntalan azzal foglalatoskodik, hogy hol emelt fővel körbe tekingessen, hol pedig hozzám bújva suttogja vérlázító mondatait, kitartóan csepegtetve mérgét, sokkal jobban érezném magam. Ez biztos. Ezért kell tehát a nézőpontváltás. Egyrészt, ha nem ez lenne az én kiindulási pontom, akkor valaki teljesen más lennék, akinek mondjuk, sok pénze lenne, vagy éppen kevés, talán koldulnék vagy bróker lennék. Vagy breaker. Csak reménykedhetek abban, hogy törpe-nélküliként múlatnám a napjaimat. Ha megváltozna a nézőpontom, lennének dolgok, amik hiányoznának. Hiányozna a török kávé illata, amíg a hideg konyhában reggelente arra koncentrálok, hogy mielőbb felforrjon a víz – de olykor megesik, hogy csak nézek előre, a megsárgult tűzhelyre és nem gondolok semmire, csak élvezem, hogy a kávénak finom az illata és vélhetőleg az íze is az lesz. A nézőpontváltozással elveszíteném annak az embernek a közelségét, aki mellett boldog vagyok. A nézőpontváltozással elveszíteném a barátaimat és a könyveimet. A nézőpontváltozással gyökerestül megváltoznának a mindennapjaim. A nézőpontváltással azt hiszem, átváltoznék.
Lista, megbeszélés, kevés beszélgetés, sok kávé és tea. A sorrend más, de a lényegen nem változtat: mindennapos dolgok és csupa olyasmi, ami teljessé teszi a napot.
Koccanás a köveken – kitalált figurák pörögnek előttem és nagyon is valóságos fájdalmat generálnak. Mint egy szélerőmű. Egyre többet. Görgetem a régmúlt idők alakjait – miért vagy még itt? – nézek csodálkozva arra, aki megtanította nekem, hogy túl lehet élni. A válasz elmarad. Néha önmagamat látom, amint görnyedek és tenni akarok. De csak nézek. Az akarásom megmarad akarásnak. Máskor hangokat hallok, amelyek arra sarkallnak, hogy másként csináljak dolgokat. A törpe mintha szánt szándékkal azon igyekezne, hogy minél több beláthatatlanságot csepegtessen a szemembe. Keresem a jól ismert határokat, de már nincsenek ott. Lassan már azt sem látom, hogy hol lépdelek. Azt hiszem, érzem a víz illatát. Ilyenkor, amikor még hidegek a reggelek, de még a kora délutánok is, olyan illata van a levegőnek a víz közelében, hogy jeges ízt érzek tőle a számban. A törpe kitartása lankadatlan: olyan képeket villant fel előttem, amelyeket nehéz figyelmen kívül hagyni: gomolyagként elevenednek meg olyan árnyak, amelyek létezését nem is sejtettem már hosszú idő óta; a távolságok elmosódnak, állok egy olyan testben, amelyen kénytelen vagyok egy törpével osztozni, és igyekszem továbbra is akarni. Akkor is ennyi mindent látnék, ha nem félnék? Ha a reggeli fények nem lennének hidegek és üresek? Csepp-csepp. Kopp-kopp.
Lista, megbeszélés, kevés beszélgetés, sok kávé és tea. A sorrend más, de a lényegen nem változtat: mindennapos dolgok és csupa olyasmi, ami teljessé teszi a napot.
Valamit valamiért – mondja a törpe. Igen – mondom én, megadóan és elfúló hangon. Feladtad magad – mondja a törpe. Nem, csak döntöttem. A döntés a bátorság megnyilvánulása – különösen, ha nehéz meghozni, de mégis megtesszük – mondom én. Mégis feladtad magad, feladtad a vágyaidat, a gondolataidat, feladtad azt, amiért fejlődtél. Amire valahol mindig is vágyakoztál – mondja a törpe. Döntöttem, megvan a miértje, viselem a következményeit, de nem kell ezt minduntalan hallgatnom, örökösen visszatérni arra a pontra, amelyet tulajdonképpen már régen magam mögött hagytam – mondtam én. Ha magad mögött hagytad volna, nem hallanád, amiket mondok. Emlékszel, mit mond Kant? Valaha tudtad: a tehetséget ki kell művelni, ez kötelesség – mondja törpe. Azok a cselekedeteink, amelyeket véletlenszerűen követtünk el, nem számítanak; a körülmények nem tesznek bennünket jobb emberré – mondom én. Mi köze ehhez a véletlennek? – kérdezi a törpe. Sok, mert pusztán a véletlen folytán lettem az, akit már mára magam mögött hagytam, tehát nem számít, bármit is mondasz, nem számít – mondom én. De örökösen visszatérsz – mondja a törpe. Igen, de minden alkalommal igent mondok a múltamra – mondom én, majd elsuttogtam neki:
Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok![1]
Végre elhallgat egy percre. Üres fecsegés – mondja a törpe.
Sóhajtok.
A törpe is sóhajt.
Nehezek a percek, de múlnak. Elmúlnak. A nyelv dallama még ott cseng a fülemben.
Kicsit sajnálom magam. A víz hideg. Amikor korábban gondolatban belevetettem magam – milyen képletes kifejezés, bevetni magamat szenvedőként, amint bevetni az ágyat cselekvőként mennyire más! –, nem ilyen volt: sokkal dermesztőbb. A törpe nevet. Nem látom, csak hallom. A hangja nem kellemetlen, csak a kuncogása jut el hozzám. Ezek szerint szereti a hideget. Fázom.
Vége a napnak.
Felébredek és rájövök: lágy dallam szól, a konyha hideg, de mindenképpen kávét kell innom. Fellélegzem – a konyhakövön mintha jeges vízbe lépnék. De van levegőm és érzem: élek. Élek.
Úgy van! Tudom, honnét jöttem!
Telhetetlen láng-gyönyörben
égek, izzok, pusztulok.
Fény lesz mind, amihez érek,
szén, amiből már nem kérek:
úgy van, úgy van, láng vagyok!
A gyökereimet nem akarom megváltoztatni – mondom én, de már nem hallja senki.
 


[1]    Friedrich Nietzsche: Ecce Homo. Szabó Lőrinc fordítása.

 


Szerző:
Rita


0
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Logikai bukfencLogikai bukfenc
A munkaerőpiac sajátosságait taglalni az igényeinknek, akárcsak töredékében megfelelő munka hiányában talán az egyik legvonzóbb ...
A civilizált emberiség nyolc halálos bűne
- Az érzelmek fagyhalála -A civilizált emberiség nyolc halálos bűne- Az érzelmek
A civilizált emberiség legnagyobb bűne az, hogy nem civilizált. Annak tartja magát, mégsem az. Egy civilizált világban nincs ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: