Komment

Célok és módszerek – Második rész

2013. 01. 13. • Szerző: Gawain312
Célok és módszerek – Második rész

Nehezen tudom indulat nélkül felvenni a fonalat az előző részben megkezdett gondolatsort követően. Mégis újra a problémákat nézem, de ezúttal megoldásokat keresve. Bár ezt nem bizonyíthatom, gyakorlott problémamegoldó vagyok. Igaz nem laboratóriumi körülménye leckéztető normája tükréből, sokkal inkább az élet terén.

 

Nemrégiben a diákok tüntetését kissé átértékeltem. Szembesültem azzal, hogy a hallgatók tiltakoznak valami ellen, ami nem is érinti őket. Nincsen olyan irányú illúzióm, hogy akárcsak a negyedük tisztában lett volna azzal, hogy a keretszámok csökkentése, és a tandíj drasztikus megemelése nem érinti közvetlenül őket, hanem az alattuk lévő generációt. S bár sokan ezen a ponton megragadva támadják a jelenség helyességét. Valahogy nekem mégis ez lett a kapaszkodó, ahol megláttam ennek a tüntetésnek az egyedülálló voltát hazánkban.
Ha gyermekként is, de láttam az előző rendszert, és a szüleim, nagyszüleim jóvoltából megértettem, mit jelent a rendszerváltás és azt is, miért szükséges. Igaz tanulmányaimat csak ezután kezdtem meg, de már akkor sem értettem, hogy miért változik évről évre a berendezkedése az oktatásnak. Arra azonban világosan emlékszem, hogy az akkori osztályfőnökömet különcségéért, azért ahogy bánt velünk mennyire nem kedveltem. Egy dolgot azonban mindenképpen a javára írok fel. A szorobánt[1], egy számolóeszközt ő ismertetett és szerettetett meg velünk. Ma már értem, mi volt a célja. Új módszereket próbált ki, azzal a céllal, hogy a keze alatt felnövekvők kezébe valós tudást tudjon adni. Bárcsak sikerrel járt volna. Az ő újításának egyetlen dolog vetett gátat, a személyes változni képtelensége.
Ezzel csupán arra kívánok rámutatni, hogy már akkor is érződött egy kétségbeesett átformálódás az oktatásban. Évről évre hallottam a rádió- és tévéműsorokból, hogy ez a módszer sikeresebb lesz, mint az előző, ezzel jobban fog működni az oktatás, ezzel végre felzárkózunk az oktatás területén más országokhoz. Azt a kérdést azonban, hogy mit is szolgál ez az egész, a „diákok fejlődése” aduval ütötte el minden program képviselője. Hogy ez mit is jelentett, arra nem tértek ki soha. Ez a te érdeked, mondták szüleim, tanáraim. Ma már úgy látom akkori önmagamat és a gyerekeket, akiket hozzám küldenek, hogy beszélgessek velük, segítsek átvészelni problémás helyzeteket, mint a laborból kiszökött egereket, akik tőlem várnak oltalmat.
Mert bizony rajtuk kísérleteznek, a jelek szerint(!) sorsuk felől érdektelen személyek. Ez volt az első jelenség, ami (tanítónak, tanárnak végzettség hiányában nem nevezném magam) segítőként szembesített tevékenységem visszásságaival. Vajon kit szolgálok? Kinek dolgozom, amikor a vadon törvényeit, vagy más érdekes, játékos titkát tanítgatom féktelen barátaimnak? A szülőknek? Az Oktatásügyi Minisztériumnak? Utóbbi elég valószínűtlen, ugyanis egy vasat nem kerestem tevékenységemmel, még kevésbé értek egyet a képviseletével. Előbbi még kevésbé, hiszen cserébe legfeljebb egy kávét fogadtam el, és egy kellemes beszélgetést, ami a részben rám bízott élet idáig vezető útjáról szólt. Jobb szeretem úgy látni, hogy az én munkaadóm annak az életnek a gazdája, a gyermek, aki kérdez és maga is mesél.
Itt ejtenék pár szót a mesteremről. Intézményes formájában az osztályfőnököm volt középiskolában. Ő nem az érettségire való felkészülést tűzte ki céljául, hanem az életre, annak gáncsaira adott eszközöket kezünkbe. Hiszem, hogy munkája – melynek ez az írás is köszönhető – eredményes volt.
A tény, hogy az ő munkáját behatárolja hivatása (még inkább a hivatását meghatározó tekintélycsoport), számomra elfogadhatatlan. Az a bevett ámokfutó magatartás, hogy az érettségit a nulla értékére inflálódott és a megélhetést gyakorlatilag megtagadja a felnövő generációtól, Európában talán működik, míg nálunk, ahol a kereset a 2010-es átlagban is töredéke volt az Unió tagországaihoz képest, egyszerűen tarthatatlan és kivitelezhetetlen. Emberéletek forognak ugyanis kockán. Nincs alkalmazás, nincs kereset. Nincs kereset, nincs élelem. Egyszerű logikai matek. Mivel a szülők nyakán élni tizennyolc éves kor után határozottan kényelmetlen és szükségtelen, felvetődik a kérdés, miért nincs saját életünk? Kettős szorításról beszélek, amikor azt mondom, hogy a főiskolára, egyetemre, vagy épp szakképzésre felvett gyermek csak úgy tud érvényesülni, ha tanul (legyünk racionálisak, ez az esetek 99%-ában nem elég). Nevezzük nevén a gyereket, nem tanulásról van szó, teljesítésről, ez a szülő, mint tekintély (kizárólagos) elvárása. A másik szorító tényező a tanári kar szeszélye. Elég pletyka kering tanárok viselt dolgairól vizsgáztatási szokásairól, amiknek sajnálnám, ha csak a fele igaz lenne (félek azonban, sokkal mocskosabb a valóság a pletykáknál).
A tiltakozás működése e premisszák tükrében sajátosan paradox, noha így sem helytelen. Míg a szülők egy része ellenzi így bojkottálja a tiltakozást, más része határozottan sértve érzi magát, mert gyermekei tiszteletlenek meglátása szerint (pontos adatot előzetes kutatómunka, felmérés hiányában nem tudok, csak három szülőpár eltérő véleménye ismeretéből indulok ki). Számomra pedig csupán a korábban említett szeszély okolja, hogy a tanári kar odaáll a hallgatók és diákok mellé. Nem olyan ez, mintha saját felelősségüket akarnák kisebbíteni? Hiszen legalább hallgatólagosan beleegyeztek azon döntésekbe, amiknek következtében a diploma szerzés folyamata ma bizonyítottan egészségre és idegekre káros procedúrának minősül. Az a lekezelés, amivel a tanárok többsége viszonyul az érettségizettekhez, vajon minek tudható be? Ennyire életképtelenek lennénk? És arról ki tehet? Vagy ez inkább egy másik, a tanárok életét befolyásoló körülményre adott helytelen reakció? Saját elismerésük hiánya? Nem jogom válaszolni rá. Sajnos azonban gyanús a dolog.
Most pedig nézzük meg a tiltakozást magát az érintettek szemszögéből. Hallgatók indították a tűntetést válaszul az oktatás várható „szigorításaira”. És legyünk realisták, ma egy BA képzés teljesítésére alig van esély mintatanterv szerint tekintve, hogy a szakok tantárgyai közt túlnyomó részt felesleges, sőt gyakran hátráltató, a szakmát alig, vagy egyáltalán nem érintő töltelék tárgyak szerepelnek. A hallgatók felháborodása így már sokkal nagyobb alapot nyer. Azonban a kijelentés, miszerint ez őket nem érinti, olyan hatást váltott ki, amire Magyarország történetében nem volt még példa.
Amint a középiskolás diákok is beléptek a játék színterére, a hallgatók eddig példátlan módon összefogtak velük. Miért olyan különleges ez? Talán csak nem azért, mert két különböző érdekcsoport állt egymás mellé? Ez egyszer azt láthattuk, hogy két konkurensnek tűnő csoport félreteszi beléjük nevelt ellentéteit és összefog. A hallgatók végre úgy viselkedtek, mint előttük talán senki hazánkban, felelősségtudó fiatal felnőttként, egyszerre példamutatóan és nem tekintélyhajhász módon. Ez ugyanis eddig ismeretlen volt e föld lakói számára. És bármily hihetetlen éppen a demokrácia alapjait fektetik le saját korukra.
Úgy tűnik készen állnak elválni a múlt árnyékaitól, a jelenleg regnáló hatalom bizonyítottá váló tévedéseitől.
Nem tartozom politikai pártokhoz, nincs olyan párt ugyanis, amelyik az én alapvető elvárásaimat képviselné. Mégis Kuncze Gábortól hallottam véleményt, ami feltétlen tiszteletem vívta ki (esetében már sokadszorra). A 2010 decemberében Kálmán Olgának az ATV Egyenes Beszéd című műsorban adott interjújában a Szabadelvű Polgári Egyesület elnökeként világított rá, hogy a jövő ezekre a fiatalokra vár. Ezt a gondolatot már rengetegszer megfogalmazták, volt, aki saját nevelési módszereit népszerűsíteni vágyva forgatta ki.
Érdekes, hogy azokban az országokban, ahol a gyerek értéket képvisel, ez a gondolat mindig a gyerek elvárásaihoz alkalmazkodik, míg ott ahol a tisztelet követelése prioritást élvez, ott a szisztémák és módszerek kidolgozóit népszerűsítő kampányelem, semmi több.
Egyáltalán mi ez a tekintélyelvűség? Miért követelik meg azt, amit tettekkel kellene elérni? Aminek helyességét és szükségét éreztetni tettekkel lehet? Mert azt mondtam? Ugyan már, ez kit győz meg? Kit visz előbbre?
Tükrében annak, hogy az idősebb generáció mennyire érdektelen hazánkban gyermekei (és ezzel részben saját) jövőjére tekintve („csak nekem legyen végre jó”), a tiltakozás épp most bizonyítja be, hogy nem vagyunk semmirekellők, nem naplopók és végképp nem dilettánsok, hanem a felnőtt korba lépő elismerését tetteivel megszolgáló és feltétlenül új korszakot képviselő fiatalok, akik csak azt kérik, amit ígértek és amit megtagadtak tőlük.
 


[1] Kínai eredetű, Magyarországon a kilencvenes éveke elejétől az iskolákban terjedő abakusz féle számolóeszköz.

 


Szerző:
Gawain312
Gawain312
Budapest
Férfi
1985
Követem
A wild guess
A történetmondás jövője
Öt hangon - Pentatonix
Francia csavar - Az elismert Alföldi
Akikről nem beszélünk
Árulkodó kereső
The Piano Guys - A világ 7 csodája
Nyelv és diploma
Ponci a hős
Bábel-effektus
A gyilkosság illúziója - könyvajánló
Ayreon – The Human Equation
Villámcsapás – filmajánló
Hawking – Zseni a vásznon
Különleges alkalom
Neverwinter Online
Egyenjogúság? Kérdés?
A jó kalmár a világ jótevője - Kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó ipari Múzeumban
Idegenek a városban
Nyugtalanító kétség
A divat új Püthiája?
The Piano Guys
Hiányos adatok
A nézettségi hadjárat áldozatai
A munka hálója
Crescendo
Hogyan lettem hiánycikk?
Parti Nagy Lajos – Fülkefor és vidéke - Belvárosi Színház
Logikai bukfenc
Tanulás és öröm
A végéről kezdve – Bródy János – Az Illés szekerén
Ámítástechnika mesterfokon
A diákokat lelövik, ugye?
Célok és módszerek – Soron kívül
Célok és módszerek – Második rész
Tabuk nélkül
Collateral – A halál záloga
Duncan Shelley – Az igazság napja
Órák - filmajánló
Célok és módszerek - Gondolatok a diákok tüntetéséhez
Gondolatok az Útravalóhoz Müller Péter „Az élet művészete” című előadása alapján
Bohumil Vurm: Európa titkos története
Démoszthenész másképpen - A király beszéde
Müller Péter: Útravaló - Könyvajánló
Munka és magánélet
A legdrágább kincs
A nevem Khan - Film ajánló
Churchill nyomában - könyvajánló

« Előző cikk
Következő cikk »
Nem vagyok tökéletesNem vagyok tökéletes
Nem vagyok tökéletes. Na de ki az?! Tegye fel a kezét, aki azt vallja magáról ,hogy nincs egy dilije sem, nincs semmi, de ...
Tabuk nélkülTabuk nélkül
Hosszú ideje ki kívánkozik belőlem ez az éles kritika. Közel tíz éve nem tudok elhelyezkedni, nemhogy hivatásomban, de semmi ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: