Komment

Hazafelé sétáltam... Jelen, ahogy én látom

2013. 03. 03. • Szerző: Mona

Minden nap ugyanaz. Felkelünk. Elmegyünk tanulni, dolgozni. Hazaérve megcsináljuk a szokásos kötelező dolgainkat. Ha már nincs semmi dolgunk esetleg pihenés képen bekapcsoljuk a tévét, vagy internetezünk. Megtudjuk, hogy aznap hány halálos baleset, vagy gyilkosság volt, tudomásul vesszük, hogy a termékek ára egyre feljebb megy és azon rágódunk, hogyan és miből is tudnánk megélni. Majd újabb reményekkel tele álomra hajtjuk fejünket, hogy másnap ezt újra ismételjük.

Hazafelé sétáltam, amikor valaki a nevem kiabálta.
Hátrafordultam és egy régi ismerős alakja sejlett fel a távolból. Mosolyogva igyekezett felém, miközben egyik kezében mobiltelefonját tartotta a másikban pedig egy szatyrot lóbált-tartalma mindmáig ismeretlen számomra.
Mosolyra húzódott a szám. Mikor odaért hozzám szorosan átöleltük át egymást. Nem minden nap találkozunk olyan emberrel, akinek a hiánya már nyomot hagyott a lelkünkben.
Együtt továbbsétáltunk. Elkezdtünk beszélgetni. Felszínes, semmitmondó kérdéseket tettünk fel egymásnak és a válaszaink sem bővelkedtek túláradó érzelmekben.
A házam előtt álltunk, arcunkon a már-már megszokottá vált mosollyal intettünk egymásnak búcsút.
Kinyitottam a kaput, beléptem rajta és még hallottam egy utolsó kérdést, amit csak úgy hozzám hajítva tett fel.
-És, hogy alakult az életed az elmúlt években?
-Fantasztikusan-vágtam rá megszokott reakcióm az e fajta kérdésekre.
Becsuktam a kaput. Lassú, kimért lépésekkel felsétáltam a lépcsőn a teraszra. A bejárati ajtót kinyitottam a táskámat bedobtam az előszobába. Kiültem a lépcsőre.
Hazudtam.
Nem csak egy ismerős arcnak a múltból, de az egész világnak. Talán még saját magamnak is.
Az életem nem, hogy fantasztikusan, még jónak sem mondhatóan alakult.
Ha valaki megkérdezné, hogy-hogy telik el egy napom...a méla unalom és egyhangúság lenne rá a legmegfelelőbb válasz.
Néha élőhalottnak érzem magamat. De a többi ember sem különb.
Minden nap ugyanaz. Felkelünk. Elmegyünk tanulni, dolgozni. Hazaérve megcsináljuk a szokásos kötelező dolgainkat. Ha már nincs semmi dolgunk esetleg pihenés képen bekapcsoljuk a tévét, vagy internetezünk. Megtudjuk, hogy aznap hány halálos baleset, vagy gyilkosság volt, tudomásul vesszük, hogy a termékek ára egyre feljebb megy és azon rágódunk, hogyan és miből is tudnánk megélni. Majd újabb reményekkel tele álomra hajtjuk fejünket, hogy másnap ezt újra ismételjük.
De vajon, van-e kiút?! Egy jobb életre vágyik mindenki. Olyan életre ahol nem kell aggódni, hogy miből veszek holnap kenyeret, hogy miből fizetem ki a csekkeket és, hogy mikor viszi el a bank a család feje fölül a házat. Olykor úgy vélem, hogy nincsen remény. Hogy bárhogyan is küzd az ember, egyszerűen nem tud egy jobb életet teremteni magának és a családjának.
Ahogy felnőtté váltam a szüleim gondjai az én gondjaim lettek. Pedig alig hagytam el a felnőtté válást jelentő életkort, már a jövőm miatt aggódom.
És mégis! Hiszem, hogy jöhet még egy jobb kor. Ahol az emberek nem a megélhetésért küzdenek. Ahol nem mindent a pénz fog irányítani. Ahol az emberek nem a sárga csekkektől fognak félni. Egy jobb kor... ahol mindenki az álmai megvalósításáért fog küzdeni.
...
Az életem unalmas, semmitmondó. Szinte csak vagyok. Célokkal, álmokkal amiket nem tudok beteljesíteni. Mert nem hagyják...


Szerző:
Mona
Tápióbicske

1994
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Tiszta lappal...Tiszta lappal
Ha kíváncsiak vagyunk egy szerelem szavatosságára minden összetevőjét érdemes megvizsgálni. Milyen sorsa van a kapcsolatoknak ...
Logikai bukfencLogikai bukfenc
A munkaerőpiac sajátosságait taglalni az igényeinknek, akárcsak töredékében megfelelő munka hiányában talán az egyik legvonzóbb ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: