Zene

MUSIK IST ZERFALL

2013. 11. 18. • Szerző: Adams
MUSIK IST ZERFALL

Az iskolában úgy tanítják, a zene egyidős az emberiséggel - és a jóval szőrösebb őseink előbb ütötték ritmikusan egymáshoz a csontokat, mint a másik fejéhez -. Mi ezt az állítást készséggel el is fogadjuk, mivel mélyen a lelkünkben mindnyájan évezredes zeneszeretet találunk, mint nagyszerű örökség, hiszen nincs olyan emberfia, aki nem szeret valamilyen zenebonát.

 

A zene így a legősibb művészeti ág egyúttal, ezért a leginkább emberi is, annyira belénk ivódott történetünk során, hogy az érzelmeinket és hangulatainkat a legkevesebb energiaráfordítással képes a legrövidebb idő alatt változásra késztetni. A szellem is kényelmetlenül fészkelődik magában, amikor számára kedves dallamot hall felcsendülni. A szenvedélyek a zene segítségével élvezik magukat,[1] ahogy Nietzsche írta. Nehéz elhinni, hogy ez a gigantikus erő ártani is képes, sőt, bomlasztani. Platón és Arisztotelész egyetértettek abban, hogy a zenehallgatás közben a lelkünk változáson megy keresztül; és a zene különböző fajtája sokféle módon alakíthatják a hallgató lelkét. Ezen kívül Platón szerint a zene a jóra való nevelésre felettébb alkalmas, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve, ha valaki helyesen nevelődik, ám ha nem, az ellenkezőjévé.[2] Állítása szerint némely zenei formák nemes tulajdonságokat hívhatnak életre, pld: erőt, önuralmat és bátorságot. Mások elpuhultságot, felszínességet és mélabút idéznek elő: ezek veszedelmes következményeket hordozhatnak a társadalom törvényei és értékei szempontjából, következésképp morális fenyegetést jelentenek. Másként, a már említett lélekgyújtogató meglátásában kifejezve: a különböző hangnemek ténylegesen életre hívhatják Dionüszosz és Apollón nagyon is különböző ellentétes erőit.
Mivel a bomlasztás nem a konstrukció, ill. a teremtés ellentétes ereje, hanem a meglévő értékekre ható külső hatás (vagyis nem leépítés, hanem leépülés), szükséges megelőlegezni dióhéjban a filozófiai zeneelmélet néhány szignifikáns idézetét, nehogy a következőkben a dualizmus zátonyán szenvedjünk hajótörést, és ne úgy tekintsünk a zene értelemellenes mivoltára, mint egy tudatos roncsoló szándékú, nihilista jelenségre. Szomorúan kell tapasztalni, hogy a napjaink zenéje – különösen a populárisnak nevezett fajtája, amely a többit drasztikusan maga mögé utasította -, különösen a posztmodernitás égisze alatt komponálva erősen kompromittálódik a hallgatójának bomlasztásában. A következőkben kifejtésre kerül, miről is van szó.
A történelem előtti korokban a zene szerves részét alkotta az emberi közösség életének, a spirituális alkalmak kísérője, a vallási rítusok áhítatos zöreje, az ünnepi események különlegessé tételével mind a kultúra, mind a hagyomány esszenciális elemévé emelték a zenét; nélküle a legtöbb rendkívüli alkalom hitelét és értékét vesztette volna. A zene áthatotta a görög és római élet minden szféráját – lett légyen az katonai (ütem meneteléshez vagy evezéshez), vallási (amikor is zenét alkalmazva hidalták át a halandók és az istenek közötti szakadékot), vagy magánjellegű (zene szólt a menyegzőkön, temetéseken és szümposzionokon). „Ne éljek zene nélkül”, harsogja a kar Euripidész Héraklészében (676. sor); kevesen éltek nélküle.[3] Delphoiban a püthói játékokon a zenei versenyeket ugyanolyan nagy presztízs övezte, mint az atlétikai számokat. Később, ahogy helyet foglalt a zene a hangversenytermekben, templomi miséken, operaházakban, a Helikon legkiemelkedőbb patronáltjává vált, és műalkotássá alakult át.
A műalkotásnak megvan a maga vitathatatlan realitása, hiszen fizikai egzisztenciával bír (e zene estében az élő zenészhez kötve, ill. zenészek térben és időben csoportosuló halmazához, mint zenekar), és megvan a helye, ahol felkereshető. Beintegrálódott a magas kultúrába, és az intellektuális szükséglet egyik enyhítőjévé vált; a zene e klasszikus korban még cél volt: a hozzájutás nehézkes és drága mulatság volt, a társadalmi elithez való kötődése pedig presztízst nyújtott az érintettjeinek; önmagáért keresték a kegyét.
A technológiai újítások, különösen a rádió annak aranykorában lehetővé tette, hogy eddig soha nem látott mennyiségű hallgatóhoz jusson el egyszerre ugyanaz az opus, a vasárnapi rádiózás igazi családon belüli népünnepélynek számított, Ortega y Gasset tömegemberének hajnalodott ekkor. Azután, a második világégést követően kialakult a győztes, jóléti államokban („Nyugat”) a fogyasztói társadalom, és megjelent Marcus Herbert egydimenziós embere, mint az előző továbbfejlődött változata, és napjainkban, a világhálóba gabalyodott ezredforduló globalizált évtizedei ismét új vedlésre késztette ezt az embertípust, aki már máshogy áll a zenéhez. Nevet nem adunk neki, mivel senki sem szereti sértegetni – önmagát.
 A magas kultúra a popkultúrával szemben harcot veszített az érdeklődés csatamezején, és az intézményeibe (galéria, múzeum, orfeum, stb.) száműzetett. Helyette tobzódik valami más, amely elől lehetetlen elmenekülni, mert a csapból is folyik: a populáris zene.
Már nem mértékkel vesszük magunkhoz a zenét (a mértéktelenséget a sokcsatornás megjelenése és a hozzá szorosan kapcsolódó reklám és marketing általi kikerülhetetlensége okozza), ami értéknövelő és mélyenszántó, tartós hatással ruházta fel a ’régi’ zenét, hanem a mértéktelenség és a felszínesség kinevelését okozta, ezek mind az értelem kerékkötői. A magas kultúráért meg kell dolgozni, érette kell menni a templomaként üzemelő intézményeibe - hova máshova meneküljön az üldözött? -, megelőlegezett tudást igényel a hiánytalan és teljes élvezetéhez; amíg a popkultúra házhoz jön, úton-útfélen kínálgatja bájait, ajtóstul ront az emberre, és csupán elég elfogyasztani. Az előbbiért érte kell menni, utóbbi értünk jön. Szimbolikusan elfogyasztani csupán tárgyat, eszközt lehet. Lepárolható, és csomagolható formába gyártott árut, terméket, szolgáltatást. A populáris zene egy termék, a fogyasztói társadalom szekerének kerékkenője; immár nem művészet, hanem ipar. Zeneipari termék, ahol az előadó művész valójában egy csapatmunkában termelt produkció el- és előadója, akinek az ihlete azért nem képes követni a napirendet, mert az momentán nincs is sokszor neki, a tehetség nem szükséges hozzájárulás, hanem csupán grátisz. Klisék, előre gyártott és jól bevált sablonok vannak csupán, a kreativitás innovációja csupán csak rizikófaktor a tömegáruk piacán. A popzenész lét a művészet eszközeit használó, de a művészi öntudatot a profit mögé utasító magatartássá silányult. A zenész már nem igazi művész, a szó klasszikus értelmében. A zeneművész a zenéért él, és nem elsősorban belőle: szabadidejében, vagy hangulatától vezérelve is játszik hangszerén, önmaga szórakoztatására, ha a zsenibe fordult tehetsége úgy hozza, komponál, és amíg a hatása el nem múlik, le nem teszi az üres kottalapot, amin körmöl. A ’pragmatikus’ ezzel szemben, ha kicsavar valami dallamot magából, rögtön felcsillan a dollárjel a szembogara helyett, és azon töri fejét, hogyan tudná eladni, hogyan tudna belőle slágert farigcsálni úgy, hogy kiszolgálja az aktuális ízlés dallamvilágát, ami neki vélhetően busás anyagi hasznot hozhat. Mindkettő tehetséges szakember, de hogy melyikük a valódi zenész (és melyik a popzenész), döntse el az olvasó.
A populáris zene művészetileg ’öntudatlan’, eszközként, áruként létezik csupán (létezésének oka egyszerűen csupán szórakoztatni és eladni magát; mindkettő fogyasztást feltételez), nincs szándékában információt közölni, tanítani, magyarázni, nevelni, összekötni, kultúrát építeni és kiteljesíteni. Nem műtárgy, mert reprodukálható, sokszorosítható, néha maga a megtestesült giccs: hiszen egy szimfóniát nem lehet elfütyülni, éppen ezért szimfónia. De sokszor egy popslágert még csak dúdolni se lehet. Immár a fősodratú zene nem cél, hanem színtiszta eszköz, a kereskedelmi csatornák, főleg rádiók töltelék-, és időelcsapó héttérzenéje, amely tompítja a monotóniát és általában szórakoztat. Senki sem címez már zenét az értelemnek. Nem bővíti a hallgatója tudását, nem tágítja világnézetét, csupán andalít, mint a gyerekágy melletti dadus altató éneke.
A késő XX. század fogyasztójának primer emberi hibája, hogy nem állt ellen annak a folyamatnak, amely szétválasztotta a kultúrát a szórakozástól. Ma már a két, valaha organikus egységben létezett fogalom antagonisztikus viszonyban áll a köztudatban. A kereskedelmi csatornák könnyed felszínessége, a sárga újságírás mélységes bugyrai, a tudatmódosító szerek terjedő használata, a fogyasztói bujaság és düh, a minél nagyobb tudás, de hozzá fordítottan arányos értelem (ugyan a ma kisiskolása lexikális tudásban kenterbe veri az ókori bölcseket, de az átlagpolgár se képes a tudását olyan mértékben kihasználni és felhasználni, mint régen akárki), és az információk kiapadhatatlan, éppen ezért kontrolálhatatlan és feldolgozhatatlan áradása mind segítséget nyújtott ennek a szeparációnak. A hétköznapok emberét valósággal kiveri a hideg verejték, ha a könyv, múzeum, színház szavakat hallja, mert számukra ez a kultúra teher, vagyis nehezen emészthető, ezért a könnyebb ellenállás felé diszpozicionálódik. „A művelődéssel együtt a türelem is csökken a kötelező kulturális gyakorlatokkal szemben, és kialakul a szórakozásként értett kultúra iránti vágy – e kultúrának meglepnie kell, nem tanítania; látványosságokat kell elszabadítania, amelyek révén olyasmiben veszünk részt, amit már nem kell értenünk.”[4] A felgyorsult világ sebessége fordítottan arányos a türelem apadásának mértékével.
A zenehallgatás mindennapi aktussá vált; a világháló és a telekommunikációs forradalom pedig tett róla, hogy bárhol, bármikor és bármit lehet már hallgatni. Régi mondás, hogy a televízió a szem rágógumija. Most már ott tartunk, hogy a popzene a fül junk-foodja, vagyis táplálkozástanilag haszontalan nassolnivalója.
Hol itt a bomlasztás? Merülhet fel a kérdés. Hiszen semmi destruktív folyamatot nem említettünk még meg, és a zene mindig is örömöt csikart ki hallgatójából, ergo mindig is szórakoztatott; valójában csak a posztmodernitást ismertük fel a hangsúlyok és a prioritások eltolódásában, és a cél-eszköz machiavellista felhasználását. Az eszköznek nincs üzenete, annak csupán funkciója van, tehát hatást is csak felhasználása által okozhat. Még borzasztóbbá válik a kép, ha művészettörténeti aspektusból közelítjük meg a témát, amely tudományág is jól tudja már, hogy a művészetek és stílusaik ugyanúgy egy helyben toporognak.
„A művészi újítások megjelenésének üteme egyre gyorsabb, ugyanakkor az újítások egyre súlytalanabbá válnak, nem képesek új stílus kialakítására. Senki sem talál kivetnivalót abban, hogy a stílusok egymás mellett élnek, és hogy a művész kedvére válogathat a művészetek között, hiszen a haladás már nem reprezentálja a művészi alkotómunkát, helyébe a frivol vagy lehangoló remake lép. A modernség intézményes kultúrájára, amely a haladást, vagyis az identitás programját tűzte zászlajára, ma már csupán egy klisére emlékeztet.”[5] Sajnos általánosítva ez minden művészeti ágra igaz manapság, nem kivétel alóla a popzene sem, amely saját evolúcióval és történettel rendelkezik, mégis a bomlasztásban találta meg a kortárs hatásmechanizmusát, vagyis az értelem elleni merényleteit váltja készpénzzé. Soha nem látott embertömegek lepik el éjszakánként a zenés szórakozóhelyeket, hogy az váljon második otthonukká, ahova a kiábrándító hétköznapok sanyargatása elől menekül; a szórakozásba. Diszkóból még nem származott Nobel-díjas.
A popzene hajnalán, a világégés utáni évtizedben egyedül annak elindítója, a rock ’n roll volt közel a világméretű kultúra átrendezéséhez és így értékrend kiépítéséhez, mint művészet; de egy politikai törésvonal (Hidegháború) korlátozta hatósugarát, s ha másban nem is, hát a szülő/gyermek generációkat azért értékrend mentén kétes sikerességgel elválasztotta egymástól. A rock a fiatalság forradalma volt a maradi, régi erkölcsű előző generációk ellen, és így, mint forradalom, határozott időintervallummal rendelkezik, amely minél hosszabbra nyúlik, annál hatástalanabbat hoz létre. A rock, és így a gyerekkorba járó popzene tartalma akkor tűnt el – poétikusabban: halt meg -, amikor az intézményesülés elleni viselkedés vált intézménnyé, és a vele és általa létrejött fogyasztói társadalomszemlélet okozta a formájának a konzumerizációját. Ez a forma tetemre hívott egy antitézist (ez a punk, vagyis a szakértelemhiány és az igénytelenség dicsőítése az öntelt sztárelőadók antipódusaként), de ezt is bedarálta a piac és a posztmodernizmus szirombontása; innentől kezdve fraktálként bomlik a populáris zene műfajról műfajra, és a szűkülő kiadói érdekcsoport teljesen irányítója lett a valaha természetes, alulról jövő kezdeményezéseknek. A XXI. században már mesterséges a zeneipar, a kevésbé függetlenek pedig inkább majmolnak, mert a bevált út garantálja legalább az elégséges profitot.
 
 
A popzene zászlóshajója, a Beatles is igen korán megénekelte már, hogy ’You know I work all day to get You money to buy things[6], és valóban, az újfajta életmód arról kezdett el szólni a ’60-as évektől, hogy azért élsz, hogy egyél, vagyis: azért dolgozol, hogy vásárolj. Vásárolj, zenét is. A kínálat bőséges, mondhatni túlcsorduló és erősen szegmentált, a kiskamasztól a zavaros szexuális beállítottságú ifjún át a metroszexuális felnőttekig mindenki megtalálja a neki leginkább szimpatikus idolt, vagyis sztárt, mivel a popzenében az előadó imázsa integrálva van a produkciójába, elidegeníthetetlenek egymástól. A hanghordozóval az előadó mesterséges életérzéséből is vásárolunk magunknak egy darabot. Régi mondás, miszerint az vagy, amit megeszel. A fogyasztói társadalomban az vagy, amit birtokolsz, hiszen az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, Hi-Fi rádiójukban, többszintes lakásukban, konyhafelszerelésükben találják meg.[7] Miért lenne más helyzet a zene esetében, ami egy hanghordozóként manifesztálódik, és egy alaposan megalkotott image-hez szervesen hozzátartozik, amit az előadója nyújt?
A popzenész az a személy, aki a pályája elején milliókat adna, hogy híres legyen, amikor pedig már az, akkor milliókat kér, mert már híres; néhány pedig milliókat ad azért, hogy ne ismerjék fel. Vergilius pedig, aki jóval többet tett le az emberiség asztalára, mint a mindenkori közönséges hangász, amikor egyszer felismerték az utcán, bemenekült egy közeli kapualjba.[8] De a római császárság kezdetén még ritka madár volt a költő, a művész; manapság valóságos invazív sáskajárás van a zenepiacon: senki sem gyújt örömtüzet egy új szereplő megjelenése okán, inkább tovább csikordul a marketing és a média gépezet, ami lassan három világméretű zenekiadó mamutvállalat kezében összpontosul. A populáris zene valójában hamisítatlan kapitalista kufárkodás: verseny a piacon, verseny a hallgatók füléért, verseny a színpadon, verseny a televízióban – és az nyer, aki mögött több tőke található -, és a hallgató, vagyis a vásárló reakciója mellékes, mert az ugyanis irányítva van (jó aranyhalként azt eszi, amit adnak neki). Vagy mégsem?
Ha van hullámvölgy a popzenében, akkor az a kereskedelmi televíziós csatornák öléből szárba szökkenő minden hétre jutó üdvöskék kreálása bizonyosan az, ahol is olyan gyorsan forog a kolbásztöltő, hogy nincs se esély se idő megemészteni az előző falatot se. A tévés dalversenyek inkább reality show-ként üzemelnek, mint a popzene sztárgyártásának fröccsentő üzemébe való bekukkantás, de utóbbiként értékesítik. Ahol is a kvalitás a minél jobb utánzásban csúcsosodik ki, a szereplői nem szakemberek, hanem az utcáról érkező exhibicionista önkéntesek, akik lehetséges, hogy még sosem sétáltak életükben a Zeneakadémia környékén, és a fogyasztó szavaz és értékel – a közönség, mint laikus hatalom - , viszont a siker egyáltalán nem garancia se a piacon, se a szakmában, bármilyen átütő eredményt vagy értéket ért is el az aspiráns. Teljes mértékben felismerhető tehát, hogy az efféle zene nem művészeti cél, nem is kulturális és morális értéknövelő tevékenység, hanem szimpla üzlet, ahol a sikerességet a csilingelő profiton értik; a hallgató pedig kondicionálva van a divat által.
A művészetnek társadalmi feladatokat is fel kell vállalnia, mert nem az ember van a művészetért, hanem a művészet az emberért, sőt, Platón azon a véleményen volt, hogy csak a nevelő célzatú művészet jogosult létezni. Viszont a modern könnyűzene csupán a művészet eszközeit felhasználó, de a művészeti öntudatot a profit mögé utasító magatartássá silányult, vagyis nem más, mint a művészet lealjasodása. A szférák zenéit senki se kutatja közülük.
Kant az ítélőerő kritikájában felvázolja a művészet két lapvető lényegét, amiknek teljesen ellent mond a populáris zene:
-              A művészet szabad, célja önmagában rejlik, vagyis semmiféle külső célnak nincs alávetve, hiszen ebben különbözik a kézműves, technikai alkotástól. E tétel banánhéja, amin a popzene elcsúszik maga a zeneipar létezése.
-              A művészet közöl, kifejez valamit. Természete szerint tehát kommunikatív. Ebben különbözik a pusztán kellemes játékoktól, amelyekhez „semmi más érdek nem fűződik, mint hogy általuk észrevétlenül eltöltsük az időt.” A popzenében pedig ha látunk is üzenetet, azok sablonosak, klisések, és az érzelgőség felszínét kaparják. Ugyan a líra az érzelmek kifejezéséről szól, e tekintetben nem vethetjük a könnyűzene szemére, hogy túlontúl érzelemdús, csakhogy a popzenei szövegek legfőbb témája a szerelem, és az csupán egy emóció a sok közül, a többi felett egyszerűen elsiklanak a szövegírók. Ha ezzel a hallgató nem elégedetett, választhat alternatívát: a rágógumi zenét.[9]
Áttekintve az eddig elhangzottakat, jogos a kérdés, mi oknál fogva kelünk ki a popularitás hangfoszlányai ellen, hiszen azok csak a dolgukat végzik: szórakoztatnak; az ízlésről pedig nem érdemes vitatkozni. Jó posztmodernesen azt is mondhatnók, hogy nincs is rossz műfaj, csak olyan, ami nem neked való. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.[10] Akkor meg hát minek az éles hang ellene?
Éppen csak azért, amit eme értekezés címe is mutat: mert a (pop-)zene bomlaszt, még ha nem is így értette Thomas Mann (Musik ist zerfall). A már előbb említett punk szubkultúra sajátos zenestílusa és életmódja felettébb kecsegtető argumentáció, hiszen amely nemzetgazdaságban van ilyenre kereslet, kínálata folytonos és méghozzá jövedelmező tevékenység is, az ti. nem a kiválók társadalma. Vagy az acid prefixummal rendelkező egyéb stílusokat is említhetnénk, vagyis azokat, amelyek élvezéséhez elengedhetetlen valamilyen bódítószer. Mindezek széles körben elterjedt, könnyen elérhető, és a csordaösztön által könnyen magába szippantó könnyűzenei irányzatok. Pálcát viszont egyik felett sem törhetünk a jó/rossz értékpárra redukált értékelési horizonton, azért érdemes megfogadni Antiszthenész meglátását, miszerint az államok akkor pusztulnak el, amikor nem tudják megkülönböztetni a rosszakat a jóktól.[11] Elég pár embernyom elmúlása ilyen zenén szocializáltakkal, és ezek maradnak az etalonok, a kánoni minták, a ’békebeli’ hangzatok. Az értékek trónbitorlása már fél úton jár.
Tehát az következtetés a következőkre szorítkozhat: a könnyűzene elvesztette a művészet titulusát, amiért eszközre redukálta létezését, műtárgy helyett műtrágyává változott a kereskedelmi piacon való megjelenésével, egyszerű lárma lett, szerzői joggal. A látszat médiumai, mint közvetítő és sokszor alakító közeg megmutatja, hogy néha a provokáció az egyetlen produkció a mai zenészeknél. A tömegáruk piaca, mint a populáris zene megjelenésének helye szükségszerűen feltételezi a süllyesztés hatásmechanizmusát (a terminus kifejtését lsd. Süllyesztés -hogyan járul hozzá a mai videojáték az eltömegesedéshez cikket) , amivel a fogyasztót befolyásolja, méghozzá a negatív tartományba, hiszen ami felfelé nem hág, lefelé süllyed.[12] A tanító, nevelő célzat helyett indulatot gerjeszt, hamis szükségleteket elégít ki, ide, a hamis szükségletek kategóriájába tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak, hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak.[13]S az értelem ellen ingerli az érzelmeket, egyszóval: bomlaszt. Fordítsuk ki Seneca mondását erre az esetre imigyen: a zene az érzelemdúst fokozza, az érzéketlent vezeti.[14] Mindenesetre nem jogos átborulni a ló túloldalára, hiszen a könnyűzene is lélekemelő hatással bír, mint az összes többi, mellé pedig erősen érzékcsiklandó, vagyis a legnépszerűbb. Argumentum ad populum: együnk ürüléket, sokmilliárd légy nem tévedhet!
És már a zenészek sem enyelegnek a múzsákkal, csak egymással.
 
„Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar, mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének beteg érzései hullámoznak. A zene támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb, és értelmesebb.”[15]
 
 
 
Kőszegi Ádám (Adams)


[1] Siegfried Nietzsche: Túl jón és rosszon. 106. aforizma
[2] Platón: Az állam, XII.
[3] Nigel Spirey, Michael Squire:Az antik világ panorámája (Officina, 1996)
[4] Hans Belting: A művészettörténet vége (Atlantisz, 2006)
[5] Hans Belting: A művészettörténet vége (Atlantisz, 2006)
[6] A hard day’s night
[7] Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember.
[8] Horatiustól tudjuk
[9] Az R.E.M. együttes erős lelkiismeretét jól érzékelteti az, hogy a Shiny Happy People dalukat nem hajlandóak koncerten előadni évtizedek óta.
[10] Szent István király intelmei Imre herceghez, VI.
[11] In.: Diogenész Laertiosz: A filozófiában jeleskedők élete és nézetei, VI. könyv, 1. fejezet.
[12] Kölcsey Ferenc: Paraneisis
[13] Marcus Herbert: Az egydimenziós ember
[14] „A sors az akarót vezeti, a nem akarót vonszolja.”
[15] Márai Sándor: Füveskönyv, 94.

 


Szerző:
Adams
Vicus Teuto
Férfi
1984
Követem
A Tini Titánokról, őszintén
Képregény és rajzfilmvilág II.
Derekasság a filmiparban
MUSIK IST ZERFALL
Ötöslottó – A bolondok adója
Mosolykát államfőnek!
Süllyesztés - Hogyan járul hozzá a mai videojáték az eltömegesedéshez
Carole Landis születésnapjára
Gondolatok a fészbúkról
A SÖTÉT LOVAG: FELEMELKEDÉS -kritika
Vámos Miklós: Marilyn Monroe csodálatos halála
Olimpikonok a TF-en. (2) Pars Krisztián
Olimpikonok a TF-en. (1) Risztov Éva
Miért gagyik a verekedős videójáték-filmadaptációk
Spanyolasz Eb-döntő
Ismeri a Szandi-mandit?
Beépített főnök - Magyarország!
Homo Politicus Hungaricus
100 éve született Sonja Henie, ’A jég királynője’
LFL, vagyis Fehérneműs Fehérszemélyek Ligája
Összefogás: bukott koncert = bukott előadók?
Magyar fiatalok külföldi munkavállalása
Angyalok és démonok Hollywoodban: Mihály arkangyal és Azazel démon
Green-Go Fest beszámoló
Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation)
A netes pornó diszkrét (hi)bája
Világsiker magyar popzenészként
Képregény és rajzfilmvilág: Batgirl vagy Supergirl?
Magyarok az F1 viharában
Magyarok az F1 viharában, a box utca kulisszatitkai
Svindlerek (tv-sorozat) kritika
A posztmodern ember jellemrajzai III. rész
Volpone, avagy a pénz komédiája (2003)
A posztmodern ember jellemrajzai II. rész
MAN vs FOOD - Fald fel Amerikát!
A posztmodern ember jellemrajzai
Könyvajánló: Ladislav Klíma - Abszolút akarat vagyok
When Nietzsche Wept

« Előző cikk
Következő cikk »
Phoenix Project - magyar heavy metal zenekarPhoenix Project - magyar heavy metal zenekar
A Phoenix Project zenéje a 80′-as évek heavy metal vonalát követi, klasszikus rock és metal elemekből építkezik, olyan ...
The Piano Guys - A világ 7 csodájaThe Piano Guys - A világ 7 csodája
Az egyedi hangzásával az interneten hódító The Piano Guys ezúttal egy önálló tematikus projekttel készül rajongóinak. Ezúttal ...

Legnépszerűbb cikkek »
Az X-faktor mosolygós „cukisága” – Kováts Verával beszélgettünkAz X-faktor mosolygós ;cukisága; – Kováts Verával
Kováts Vera az X-Faktor tavalyi szériájában tűnt fel. A mindig mosolygós lány bejutott az X-faktor döntőjébe,és ott meg ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: