Könyv

Napnyugta Andalúziában

2017. 03. 01. • Szerző: vizipok
Napnyugta Andalúziában

Szolgálatban eltöltött éveim során mintha belém vésték volna, hogy éjfél előtt egy órával mindig elálmosodom. Alig tudom a szemem nyitva tartani. Pár órával ezelőtt szőtte fölénk burokhálóját a nyári földközi-tengeri égbolt erősen fénylő csillagaival.

Talán az eseménytelen navigációs őrség magányossága és egyhangúsága teszi, hogy ilyenkor rám tör az unalom. A navigációs pult gombjainak fényei szentjánosbogárként világítanak. Tévém a radar zöld monitorja. Teljes a szélcsend a Cádizi-öbölben. A hold csillámsugara meg-megvillan a hajó bulba[1] orra keltette hullámfodrokon.  No de sebaj, holnap kora délután Andalúzia Almería nevű kikötőjében leszünk.

    Reggelre már magunk mögött hagytuk a Gibraltári-félsziget cukorsüvegét, és a keleti horizonton felizzott a felkelő nap koronája. Kánikula lesz ma megint, ahogy a dél-spanyolországi partokat platniként fűti fel az észak-afrikai kontinens, és a marokkói Szaharából felszálló forróság. A sirokkó társa, a levanter

 Gibraltárnál komphajóként szeli át a szorost, majd keleti irányt véve finom homokkal szórja be az olyan andalúziai kikötőket, mint Malaga, és Almería is. Főleg a mostani évszakban naponta több, menetrend szerinti luxushajó hozza ide a turistákat, és Marokkóból komphajó az üzletelni kívánó arabokat.

A muszlimok családosan, hatalmas batyukat cipelve a hátukon vagy dugig rakva bőröndjeiket térnek vissza otthonaikba, hogy busás haszonnal adjanak túl az európainak mondott, de többségében Kínában előállított portékáikon.

    Mi is úgy meg voltunk rakva súlyos ládákkal, konténerekkel és különféle gépalkatrésszel, hogy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A különösen nehéz darabok meghaladták az 50-60 tonnát, sőt kettő

100 tonna körüli erőműturbinánk is volt. A könnyebbeket a súlynak megfelelő láncokkal rögzítettük  a raktár vaspadlójára hegesztett ún. szemekhez[2]. A lekötöző láncok, vassodronyok sokasága a nyitott

raktárban, felülről nézve, az avatatlanok szemében kusza összevisszaságnak tűnhet, de valójában mindnek megvan a szakma szabályainak megfelelő statikai és stabilitási számítása.

    Szerencsénk van. Érkezéskor azonnal jön a révkalauz. Tegnap este ezt üzente ügynökünk Enrique,

e-mailen. Nehéz rakománnyal nem nagyon kell várni a kikötők előtti horgonyzóhelyen. Hat mérföldre a kikötő bejáratától délre merőlegesen ráfordulunk a városra. A legkézenfekvőbb, hogy az esetleg kifutó hajókat bal oldalunkkal kerüljük el. A bejárattól egy mérföldre hat csomóra[3] csökkentem a sebességet.

A révkalauz csónakja kibújik a hullámtörőgát mögül, és könnyedén mellénk simul. Az öreg pilot [4]

komótosan mászik fel a kötélhágcsón és komótosan lép a főfedélzetre.

- Good afternoon![5] - köszön a hídon, és az izzadságtól átázott zsebkendőjével gyöngyöző homlokát törülgeti.

- Buenas tardes! [6]– üdvözlöm őt, rendkívül hiányos spanyol nyelvtudásom tudatában.

- Calor sofocante[7]. - nyögdécseli fújtatva.

    Most már a tengerhajózás nyelvére, angolra fordítom a szót, ő meg erős andalúziai akcentussal, magyarázza el nekem félig a hivatásunk, félig saját anyanyelvén a kikötés részleteit. Helyeslő igen-

lésem meg sem várja. Az idő rövidsége és rakpartunk közelsége miatt már csak bólintok. Eközben még a kormányt is átveszi matrózunktól. Pár perc múlva békésen pihenünk Almeríában, a kereskedelmi hajók kikötőjében. Szemben elegáns cruiserek[8] és kifutásra váró komphajók szieztáznak.

    Nemsokára Enrique is előkerül a hatósági vizsgálat után. Igen mozgékony, kicsit távolságtartó, 23-25 év

körüli fiatalember. A Perez y Cia, Spanyolország-szerte ismert hajóügynökség alkalmazottja, és lerí róla pótolhatatlanságában vetett hite.  Érzékelteti velem, hogy én csak egy „ágról szakadt” nagy és modern,

12000 tonnás hpk.[9] vagyok. Jóllehet lassan 37 éve szolgálom Poseidont, a tengerek görög mitológiai istenét.

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy - Enrique kiváló angol tudása ellenére - mennyivel jobban megértetem magam a korábban évtizedeket hajózó, és hiányos angolsággal beszélő tapasztalt révkalauzokkal.

Ők az én mindenkori, alkalmi barátaim. Ellenben csak megtűrt elöljárók: a bevándorlási hivatal

egyenruhás képviselői, nálunk határőrnek mondják, valamint a vámosok, akik érkezés után előszeretettel keresnek és találnak meg a hajóirodában. Még annyit, hogy olykor sok bosszúságot okoznak.

A hajó érdekében nem árt velük jóba lenni.

Enrique vidám arccal újságolja a hírt:

- Ma lesz egy szabad délutánjuk és estéjük, mert csak holnap reggel kezdik a kirakást.

Fellélegzem, ez nekem is jó hír ezen a forró, de kellemesen száraz nyári napon, amelyet érezni sem lehet a lakótér hűvösében. A hajó pár éves, és mindnyájunk érdekében a gépészek fél szemüket állandóan a

légkondin tartják. A hír, ahogy látom, az ügynököt is megelégedéssel tölti el, és amilyen gyorsan jött, olyan sebbel-lobbal távozik.

- Mikor beszéljük meg a kirakás részleteit? - kiáltom utána.

- Capt. hasta la manana![10] - ordítja vissza már a partról, és hangos csikorgással vesz egy éles fordulatot,

majd Seat Ibiza  autójával elporzik a kikötő portája felé.

- Manana ország… Mormogom magam elé, de valahol megértem őt. Talán már fél óra múlva a tengerben

lubickolva fogja lemosni magáról az izzadságot, vagy egy félig lesötétített szobában szunyókál. Esetleg hűs sangriát szürcsöl jégbe hűtött kólával. Az ő munkája véget ért mára.

    A hajnali szolgálat fáradalmaitól, valamint az érkezéstől és a forróságtól elfáradva magam is gondtalan, délutáni pihenőre hajtom le fejem. Még hallom, amint a raktárban Fülöp-szigeteki legényeim feloldják a rakománylekötözéseket és autogénpisztollyal levágják a stoppereket[11], melyek tompán puffannak a dupla feneket[12] felülről burkoló vaspadlózaton. Jóllehet nálam jobban hozzá vannak szokva a meleghez, de azért ők is izzadnak és szenvednek a hajó hombárának[13] alján megrekedt és a vaslemezekből kisugárzó, égető hőtől.

   Késő délután, hat órakor, bágyadtan ébredek fel, és kicsit riadtan nézek az órámra, hogy még elérjem a vacsorát. Az ugyancsak Fülöp-szigeteki szakács európai ételt pocsékul főz, amelyet olykor háborogva emészt meg elkényeztetett, és a hazai ízekhez szokott gyomrom.

    A nap izzó korongja már bágyadtabban süt. Lebukni készül a párába vesző andalúziai hegyek mögé. Rám tör a magányosság, és ebben a pillanatban határozom el, hogy nem lustálkodom tovább, és kiadós esti sétát fogok tenni a „faluban”.

    Hajósinas koromban, első parancsnokom a következő szavakkal engedett ki a görög Pireuszba, hogy ha pár órára is, de megszabaduljak életunt, „savanyú Jóska” fedélzetmesteremtől:

- No boatsman [14]Jóska, volt már ez a gyerök Pireuszban?

- Nem, neem… – ismételte meg az enyhén szomorú bizonyosságot emberünk. Közben engem méregetett karvaly és sunyi nézésével. Jelezte, hogy a kimenetelnek meglesz még a maga böjtje.

- Nohát Miklós, látta már ezt a falut? – értette Pireuszra, és a vele már külvárosaival egybeépült Athénre mókás kedvében járó parancsnokom.

- Nem, még nem – válaszoltam bátortalanul.

- Hát akkor ideje, hogy megnézze. Én a hajón maradok maga helyett is - mondta ironizálva és lesújtó pillantást vetett a matrózok „mindenható urára”.

A számomra kellemetlen társalgás végén mélyet szippantott rövidszárú pipájából, és komótosan tovább

sétált. Velem meg „madarat lehetett volna fogatni”. Így láthattam meg életemben először az Akropoliszt, az európai kultúra és építészet egyik, ha nem az első bölcsőjét. Akkor még nem értettem a hajón maradó, nyugdíjazás előtt álló, idős tengerészeket. Ma már több részvéttel fordulok feléjük. Az évek hosszú során belefásul az ember egyfelől az egyhangúságba, és a sokszor félévig is eltartó honvágyba. Szinte

megcsömörlik az állandó világlátástól.

    Évtizedekkel ezelőtt három dolog volt a számunkra a fontos: a helyi posta, a kocsma és a közel-keleti,

valamint az arab országokban a bazár. A legelsőre az internetezés és a mobiltelefon használata,

a másodikra a rohanó tempó, a legénység számának drasztikus csökkenése és a megszigorított elvárások

miatt már nagyon kevés a lehetőség. A bazár megmaradt. Más országokban meg a bevásárlás a szuper-

vagy hipermarketekben. A tengerészek templomot, múzeumot akkor sem látogatnak, ha lenne rá idejük. A kultúrát csak kevesen szeretik. A jóléti országokban meg már alig lehet találni használható telefonfülkét.

Szerencsére a spanyoloknál még nem így van. A legközelebbi dohányboltban tíz eurós telefonkártyát

veszek. A mobilozásnál sokkal olcsóbb. Bevetem magam az első, útba eső és nekem megfelelő telefon-

fülkébe, és fél óra múlva nyugodtan távozom. Az első szerelem már elmúlt, jól mennek otthon a dolgok. Megnyugszom. Almería központjában, egy tágas parkkal övezett téren találom magam. Fiesztaszerű

esemény közepébe csöppenek. Ahogy lebukik a nap és csökken a hőség, a gyermekes családok is előbújnak „odvaikból”, és a tér egyre inkább benépesedik. A déli népeknél nem ritka, hogy a kicsik még éjfélkor sem fekszenek le. Ezért manana country [15]állapítom meg.

    Találok is magamnak egy alkalmi ismerőst, modern utánfutóból fagylaltot áruló középkorú, alacsony

férfi személyében.

- Buenas noches! [16]– köszöntöm, és legnagyobb meghökkenésemre angolra fordítja a szót.

- Good evening. Maga ugye nem turista? – kérdezi.

Meglepetve nézek végig magamon. Vajon miből állapította meg? Igen, van egy különös illata minden

hajónak, sokszor enyhe doh-, valamint olajszag keveréke. Ezt csak akkor lehet megérezni, amikor

kihajózás után, otthon kipakolom ruháimat. Szóvá is teszem:

- Miből gondolja? Talán bűzlöm az olajszagtól? - kérdezem kicsit sértődötten.

- No Senor! Megérzés. Tudja, én nem spanyol, hanem baszk vagyok. Bilbaóból jöttem, és nyáron az után-

futóm a bodegám, ebben alszom és szerte az országban ebben árulom a fagylaltomat.

- És az ETA… - folytatnám, de ő közbevág:

- Ugyan már! – mosolyodik el. – Maguknak, idegeneknek mindjárt az ETA jut eszükbe, ha rólunk van szó.

- Én sem kérdeztem öntől, hogy az angol navy[17] beosztottja-e, vagy csak egy egyszerű kereskedelmi

hajón szolgál.

- Csak nem a spanyol titkosszolgálat nyomoz utánam? – sejtetem vele, hogy „vettem a lapot”.

Mintha meg sem hallotta volna enyhén gunyoros megjegyzésemet, folytatja:

- Bilbao nagy kikötő, és fiatalabb koromban én is tengerész szerettem volna lenni, de az asszonyom azt

mondta, hogy vagy én, vagy a tenger, aztán meg jött egymás után négy poronty… Csavargok a száraz-

földön, és van egy kis jachtom odahaza.

- Bilbaót jól ismerem, és szeretek odajárni. Lám-lám, milyen jó üzlet itt a fagylalt – gondolom.

- Hát ha ilyen jól megy a fagylalt kimérése, kérek egy nagy tölcsérrel.

Nagy adagot ad. Ára kicsit borsos, de kellemesen hűsít, és finom, akár az olaszoké. Elköszönök tőle, és

talán valahol hálás is vagyok neki a rövid társalgásért.

    Mennék tovább, de meglátom legényeimet, amint hevesen integetnek.

- Capt.[18] nem akar velünk betérni egy szolid kocsmába? - kérdezik barátságosan.

- De aztán tényleg szolid legyen! – figyelmeztetem őket.

- Csak nem gondolja, holnap mi is korán kelünk, és egész nap talpon leszünk az indulásig.

Kedves meghívásukat nem utasíthatom vissza, pedig szívesen kóboroltam volna még.

   Végül egy kisvendéglő teraszára ülünk ki. A terasz négy sarkán lévő kandeláberekből narancsszínű fény

árad. A tenger felől enyhén sós levegőt hoz az esti szellő. Elmélázom. Megjelenik előttem kedvenc

magyar tengerem a Balaton, és a halászcsárda lampionjai. Még az illat is hasonló.

Megcsapja orromat az étolajban kisütött tintahal szaga, akárcsak a sült keszegé kedvelt csárdámban. Az álmodozásból a pincér ébreszt fel:

- Mit kér Senor?

- Az asztalnál ülő uraknak hozzon egy-egy italt. Ezt a rundót én fizetem.

- Köszönjük - mondják a Fülöp-szigetiek, akik mindig rendkívül tisztelettudóak és végtelenül udvariasak.

A spanyol borok igen ízletesek és zamatosak, de egyik nemzeti italukat a sangriát, a magam részéről

a mi bólénkhoz hasonlóan fejfájdító kotyvaléknak tartom. Ennek ellenére van, aki vörösbort, van, aki

sangriát iszik. Én a sűrű, sötétbordó, édeskés, malaga desszertbort választom.

     Mellettünk megtermett, feltűnően erős fizikumú hangoskodó fickók eszegetnek, és nagy kancsókból ugyancsak bort kortyolgatnak. Alacsony termetű, folyton mosolygó, mindig szolgálatkész fedélzet-

mesterem a szomszéd társaságból egy deresedő hajú, széles vállú, az idős Salvador Dali-hoz hasonlító

figurával jelenik meg.

- Capt. engedje meg, hogy bemutassam holnapi brigádvezetőnket. Kiválóan beszél angolul, megtárgyal-

hatja vele a kirakás részleteit.

- Nem hiszem, hogy az idő és hely alkalmas erre – válaszolom.

- Si, si kapitány - bólogat az öreg róka. Holnap a kirakás megkezdése előtt fél órával meg fogom keresni

az elsőtisztet. Ígérem, minden sima és gyors lesz. A hajódarut csak a két 100 tonnás árunál fogjuk

használni egyébként végig parti daruval rakodunk.

- Nagyon jó – nyugtázom, és akkor most mire ürítsük poharunkat?

- Ó, nagy nap ez a mai. A barátaim engem ünnepelnek. Ma lettem hatvanhét éves, és a raktár rozsdás

fenekén holnap lesz az utolsó munkanapom.

Kezemet nyújtom, és a vigalomhoz meg a nyugdíjazáshoz minden jót kívánok.

- Tudja, fiatal koromban a tengereken én is hajóztam, még angolokkal is.

- Hát ezért beszél folyékonyan – gondolom. A latin nyelvcsaládhoz tartozó népekre nem jellemző, hogy

igen törnék magukat az angol, vagy főleg az indogermán nyelvek után.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem!

- Engem csak bátran nevezzen Pedrónak

-Dar las gracias! [19]- udvariaskodom. – Meghívhatom, hogy üljön közénk? Mit rendelhetek?

- Andalúziai vagyok, de a portói vöröset szeretem, és én önt egy szerény vacsorára?

- Köszönöm elfogadom.

- Tudja, itt nagyon ízletesen készítik el a langusztát, ráksalátával.

        Este tíz felé jár az idő. A spanyol csárda egyre inkább benépesül. Egy 25 év körüli, karcsú, éjfekete-

hajú lány serényen hordja az asztalokhoz az ételeket és italokat. Kicsit talán közönséges, de jól illik hozzá a hajfonatát összefogó piros pánt.

    Pedro barátai már meglehetősen felöntöttek a garatra, néhányan elkapnák a lányt, hogy ölükbe ültessék,

de akár egy tengeri kígyó, mosolyogva, de egyáltalán nem megsértődve, kisiklik a kezeik közül. Talán ez is

a jól kamatozó üzlet része? Vagy még  több is… Valahonnan előkerül egy gitáros. A lány bal kezében

magasra tartott kasztanyetta.[20] Jobb kezét félig leengedve  és behajlítva maga elé tartja. Nem is vettük

észre, hogy tompa orrú, de magas sarkú fekete cipőre váltott. Egy andalúziai népdalt, a „canción

populart”[21] mély átérzéssel adja elő. A terasz elcsendesedik, a vendégek székeiket félig kifordítva az

énekes pacsirtára figyelnek. A dalt nem értem, de az előadásából ítélve valami szerelmi dráma lehet.

- Juliana – mondja a lány nevét Pedro.

- Soha nem fogom megszokni, hogy a spanyolok a „j” betűt „h”- nak ejtik ki – gondolom.

A dalt lassan, vontatottan kezdi el, majd a végén a tánccal együtt dobpergés gyorsaságúra erősödik.  

A gitáros néha szemét lehunyva, nagy beleéléssel kíséri, és a végén a húrok pengetése helyett dobol a gitár dobozán. Mindenki tapsol.

- Ugye szép? - kérdezi a lelkes tapsolás után Pedro.

- Igen – bólintok komolyan.

- Az ifjú torreádor halála és szerelme. Így érdemes meghalni. Szerelmünk enyhet adó, melegen lágy

combjai közt, egy utolsó ölelésben. No hiszen hát hová tűntek az első forró csókok és ölelések? Képzelje

el, az asszony most is a kapu előtt vár, munka után, ahogy régen.

- Valószínűleg nagyon szereti magát.

- Meglehet. Csak a gyerekek tűntek el mellőle az évek során. Megnőttek. Volt kedvesem nádszálvékony

dereka meg egyre csak vastagodott. Hát a tengerben nincs is szüksége mentőövre - évődik.

- Valóban elhagytak bennünket az évek, vagy mi hagytuk el őket? Nem tudom. – Erősítem meg őt múltba kalandozó gondolataiban.

- Három családom van, és hat unokám. Sohasem volt könnyű újra és újra hajóra szállni.

Akkoriban az egyéves távollét sem volt ritka, majd végleg abbahagytam ezt a hivatást. Nem a hajó-

vagy a magánkikötők tulajdonosa a mi igazi kenyéradó gazdánk, hanem tengeranyánk.  Ő ringat, ha kell,

vagy szórja viharos átkait. Hány és hány bajtársam veszett oda, és lelt örök nyugalmat az óceánok sötét és titokzatos fenekén. A legszebb temető, mennyei Urunk ajándéka. Egy évben egyszer kimegyek a tenger-

partra, kezemben kis fehér rózsakoszorúval, és reájuk emlékezem. A koszorút bedobom a tengerbe, azután sokáig nézem, amint méltóságosan ringó virágomat az áramlat kisodorja a nyílt vízre, majd tovatűnik  

szemem elől a párás horizonton.

- Ezt szépen mondta – dicsérem. - Nem is hittem volna, hogy egy brigádvezető ennyire költői és

romantikus.

- Nem, nem romantikus. Mit tudom én. Talán csak emberséges? ...

vizipok



Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Réti László – Falak mögött (kritika)Réti László – Falak mögött (kritika)
A népszerű magyar krimiíró, Réti László ismét új, izgalmas politikai-bűnügyi történettel jelentkezett 2016. november közepén, ...
A FÉRFI SRÁCOKNAKA FÉRFI SRÁCOKNAK
Milyen az igazi férfi? Milyen az igazi, hiteles férfi? És hogyan válhat valaki azzá? ...

Legnépszerűbb cikkek »
Csók - egyperces novellaCsók - egyperces novella
Egymás szemébe néztek. Lezuhantak az esőcseppek, olyan lassan, mintha lassítva lenne az egész élet. És lassítva is volt ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: