Kultúra/Kiállítás

Széthajtható gyermekkönyv és a mérhetetlenség

2013. 03. 23. • Szerző: Rita
Széthajtható gyermekkönyv és a mérhetetlenség

A zaj fülsüketítő: mintha súlyos széket húznának, és a hangok mintha ezeregy súlyos szék súrlódását idéznék meg. Hiába tiltakozol, hiába próbálnál meg nem odafigyelni, másra gondolni, a mérhetetlen zaj leigáz. És ez csak egy a mérhetetlenségek közül, amelyeket a darab felsorakoztat: itt találjuk a mérhetetlen szeretet, a dühöt, a türelmet és a téboly válogatott formáit. A határokat vajon meddig lehet következmények nélkül feszegetni?

 

A kép – mintha egy kemény kartonból készült széthajtható gyermekkönyvet néznénk. Csak a történet más: a Piroska és a farkas világa helyett a Tóték mindennapjaiba pillanthatunk be. Elsőre a látvány naivsága tűnik fel: zöld erdő, kék égbolt, egyértelmű képek. Mint egy mesekönyv. Azt mondhatnánk, hogy semmi aggasztó sincs a színpadképen, de ez mégsem helytálló: az idill mellett két furcsa szoba is feltűnik egy-egy pillanatra. Természetesen egyik sem ok nélkül. A baloldalon majd Tomaji plébános – Maszlay István – igyekszik beszélni Tót fejével; a jobboldal pedig az előadás csúcspontja, a szürreális elemekkel dolgozó Ciprián professzor – Sárközi József – nagyjelenetének szolgáltat hátteret. Ez az a pontja az előadásnak, amikor rájövünk: itt tényleg semmi sem az, aminek látszik: a szék nem szék, hanem hintaló, Ciprián professzor nem professzor, hanem egy hétéves, Tótban még mindig van tartás – de jelentősége egyiknek sincs. A formák szétcsúsznak, majd össze, a jelenet dinamikája magával ragadó, hiszen a póniló feszes ütemet diktál, a kérdések ágyúznak, a professzor pedig – akárcsak egy alkimista – elmondja a titkot: valami óriási baj van a méretekkel, a formákkal és a fogalmakkal. Ez az a pont, ahol a kék ég és a zöld táj egyes részeit már dobozok takarják. Olyan ez a hosszú második pillantás, amelyet a széthajtható kartonkönyvre vetünk, mint a megelevenedett rettenet, amely nem csak a háború szörnyűségeiből fakad, de az egyes emberek közötti borzalmakból is. Sőt, jelen esetben kifejezetten az utóbbiból.
Levelek a frontról, öntörvényű postás, szerető család, beteges őrnagy. De mi is történik itt tulajdonképpen? Megjelenik valaki az addig különösebb gond nélkül funkcionáló közösségben, ahol mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Megjelenik egy első látásra ijesztően tébolyodott hatást keltő alak, aki annak ellenére, hogy nem artikulálja pontosan a céljait, le akarja igázni a közösséget mégpedig úgy, hogy sárba tiporja annak fejét és vezetőjét, akire felnéznek, akinek a szavára adnak. Tót a cél érdekében – ami jelen esetben Gyulának, a fiának a biztonsága – aláveti magát mindennek, még a zseblámpát is a szájába veszi. Azt gondolnánk, hogy ennél már nincs lejjebb, ennél többet nem akarhat egy ember a másiktól, nincs az a téboly, amelynek még lenne hova fokozódni, tobzódni. De már ott cseng a fülünkben: ó, dehogy is nem! Van az az ember, aki nem tud megálljt parancsolni őrületének. A mi őrületünknek.
Csankó Zoltán őrnagya átváltozik: születésekor egy koszos takaróba csavart, hajlott hátú őrült figura, aki egy kisimult terrorista lesz. Úgy jár-kel, mint egy diktátor. Ungvári István hanyatlása már a legelső találkozásukkor megpecsételődött: nem tud úgy nézni, hogy az az őrnagynak megfeleljen. Ennél többet nem is kell mondanunk. Játékuk összefonódik, a meccset feszülten játsszák, viszont – annak ellenére, hogy tudtam, mi a végkifejlete a drámának –, mégis meglepett a játszmájuk végkifejlete: a felnégyelés. Talán az atyai szeretet elnyomta az állati ösztönökkel párosult nyers erőt. Mariska – Varga Mária – pont annyit mond és mutat, amennyit kell: olyan anyai szeretet láthatunk, amely átlép önmagán, hiszen csak így tudjuk elképzelni azt az állapotot, amelyben harapás lehet egy csiklandozásból. Ágica – Menczel Andrea – rajong, és alakjában egyszerre figyelhető meg a gyermek és a fiatal felnőtt nő, aki már tud olyat mondani és mer olyasmit meglátni, amelyet a szülei nem. A postás – Posonyi Takács László – először túl soknak tetszett, aztán mellé nőtt az előadás: igen, itt sok kell, mert a mérhetetlenség szerves része a darabnak. Rádler Judit mint Gizi, olyan volt, mint egy közjáték: feltűnt és eltűnt, nem hiányzott sem előtte, sem utána. Török András, a jogászból lett szippantós, még nevettet. Ha már fél órával később került volna elő, a kacagás nem lett volna olyan önfeledt.
Az előadásban talán túl sok volt a mérhetetlenből; mint aki nagyot akar meríteni, aztán mégsem úgy sikerül, amint azt eltervezték. Egyes jeleneteknél feszesebbre lehetett volna venni a tempót, kevesebbet mondani szavakkal. Hiányzott a csend, amelyben még ott sűrűsödik a feszültség. Viszont nagyon erős oldala volt a darabnak a hangokkal való játék: a színészek beszédhangja, és annak finom árnyalásán túl az effektusok, amelyek szintén néha túlzások voltak, keretet adtak az előadásnak.
Valahogyan így lehetséges a mérhetetlenséget egy gyermekkönyv lapjai közé beerőszakolni.

Örkény István: Tóték

Győri Nemzeti Színház, 2013. március 13., Komárom

 


Szerző:
Rita


0
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
A test színháza – Book of the DeadA test színháza – Book of the Dead
A Malomudvar Színházi Műhely egy azon helyek közül Budapesten, ahol több kisebb színi társulat lép fel kísérleti jellegű ...
A király tényleg mulat? Victor Hugo drámájaA király tényleg mulat? Victor Hugo drámája
Victor Hugo a XIX. század jelentős írója, politikusa. Mindenki számára ismerősen hangozhat a neve, nem kell bemutatni. Ha ...

Legnépszerűbb cikkek »
Rémisztetették már halálra? És tízszer egymás után?
Horrorszínház BudapestRémisztetették már halálra? És tízszer egymás után?Horrorszínház
Hölgyeim és Uraim! Minden kedves vendégét túláradó borzongással várja Európa legsokkolóbb rémületgyára, a budapesti horrorszínház! ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: