Komment

Tabuk nélkül

2013. 01. 09. • Szerző: Gawain312
Tabuk nélkül

Hosszú ideje ki kívánkozik belőlem ez az éles kritika. Közel tíz éve nem tudok elhelyezkedni, nemhogy hivatásomban, de semmi más munkakörben. Ennek miértjeire keresem a választ. Amikor megszereztem az érettségit elhatároztam, hogy bárhogy is lesz, a saját lábamra állva akarom megszerezni a végzettségeimet és az életet, amit ígéretek ellenére sem kaptam meg. Mondanom sem kell, csúfosan felsültem.

 

Kissé szégyenkezve ismerem be, hogy hála a felsőoktatás agyon szigorított elvárásainak, műveltségem, széles lexikális (és ne legyenek illúziók, rohamosan bővülő) tudásom ellenére, eddig két főiskolán is kudarcot vallottam. A tény, hogy a szüleim jóindulatára vagyok utalva, hogy egy átlagon felüli érettségi bizonyítvány értéke nem ér fel egy szakmáéval, az én szememben gyalázat. Megharcoltam azért – kicsit többet is feláldozva, mint mások –, hogy eltarthassam magam. Ez mégsem teljesült mind a mai napig. A legrosszabb az egészben az, hogy diplomás barátaim is küzdenek ugyanezzel a problémával.
Azonban rövid életem során, és az idő alatt, amióta az újságírás lelkes amatőrje lettem (ha már profi nem lehetek), rájöttem, hogy nem elég az indulat, hogy megoldásokat találjak. Sine ira et studio[1].
Az első jelenség, amit konstatáltam az, hogy egyre inkább tolódik ki a felnőttkor határa. Hogy ez helyes-e, nem áll módomban firtatni. Ám a saját megközelítésem az, hogy tizennyolc éves kortól az embert elragadja a szabadság iránti vágy a szülőktől való eltávolodás vágya. Ezt elég morbid tényezők gátolják. Amennyiben az érettségi egy szükséges, de nem elégséges feltétele az emberi létnek – gyengéd érzéssel tekintsünk el attól a zavaró ténytől, hogy ezt a fogalmat emberek alkották meg –, úgy adja magát a kérdés, miért kell tizennyolc éves korunkig húzni a megszerzéséig az időt? Ha tizenhat évesen megszerezhető lenne, felnőtt létbe már egy szakma birtokában léphetnénk be. Mit jelent mindez? Potens munkaerő lépne be a piacra évről évre.
Természetesen borul az elmélet kicsiny hazánk abszurd körülményei közt. Az a bosszantó hozzáállás, hogy az elvárások maximumát támasztják a felkínált lehetőségek minimumával szemben, felveti a kérdést; miért is kell nekem nagyságrendekkel többet teljesítenem ugyanazért az elismerésért, mint amit apámnak kellett a maga idején?! Tisztázzuk, apám felé való tiszteletem minden kétség felett áll. Nem vele van a bajom. Ő is, én is megszolgáltuk mindazt, amit ő elért, tőlem megalázó módon tagadták meg. Bizonyára én vagyok a neveletlen gyerek, aki nem látja a különbséget, bár ezt erősen kétlem.
Kis intermezzo, bár messze az átlag felett bizonyítottam érettségemet, azon a vizsgának álcázott átverésen, költségtérítéses finanszírozásra volt mindez elegendő. Ennek eredményeképp kényszerhelyzetbe kerültem. Ha tanulni akartam el kellett fogadnom szüleim további szigorát. Így, bár folyamatosan lázadoztam ellene, újra két tűz közé kerültem. Az iskola és a szülők elvárásai.
Nem szégyellem, költségtérítésen tanulni, nem szégyen, épp olyan jó szakemberek kerülnek ki azok közül, akik úgymond maguk finanszírozták a tanulmányaikat, mint azok közül, akiknek az állam által biztosított kedvezményeket.
Ugyanakkor azt elvárni, hogy az állami finanszírozott hallgatók – akiknél a szerzett gyámoltalanság tünetei, sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem lépnek fel – az országban maradjanak, ahol sem munka, sem elismerés, sem fejlődési lehetőség nem várja őket, hiú ábránd.
És e ponton eljutottunk a generációs különbségekhez. Szinte hallom: „bezzeg én a te korodban…” Az az illetlen érzésem támadt, hogy manapság riasztó méreteket ölt az idősebb generáció arroganciája (természetesen ennek meg is van a kellő visszhangja ez az, amit úgy hívnak szemtelenség). Hajlamosak lettek az ifjak értékét messze alábecsülni önnön hiú becsvágyuk árnyékában. Félelmetes ugye? Szavakba öntve látni mindazt, amit saját gyermekünk nem mond, talán nem is mondhat ki. Arra az idősebb generáció nem gondol, hogy az utána következőktől tiszteletet várni csak úgy lehetséges, ha ugyanazt a tiszteletet megadják maguk is? Példának kiváló okáért a bársonyszékben terpeszkedő idejét múlt, lejárt szavatosságú hölgyek és urak. Mi az oka, hogy úgy féltik trónusukat, hogy gyakorlatilag még budira sem nagyon járnak, nehogy egy fiatalabb, ne adjisten tehetségesebb, dinamikusabb, fejlettebb – ebből következően –, precízebb eszközökkel dolgozó ifjú elfoglalja azt? Valahogy gyengének tűnik a felelősségvállalás álarca. Sokkal meggyőzőbb az még így is nagyvonalú válasz, hogy nem más ez, mint féltékenység, irigység.
A legfontosabb probléma öregedő országunkban, hogy nem vettük észre, elfogynak a fiataljaink. Márpedig nyugdíjasok lakta ország nem sokáig őrizheti meg aktuális formáját. Ehhez szükségleteket kéne kielégíteni. A diplomásoknak szakmájuk területén, az érettségizetteknek a megélhetéshez és a fejlődést biztosító (és semmiképp sem gátló) munkalehetőségeket. Ezek nélkül várni a fejlődést, a kilábalást romantikus ábránd, semmi több.
Az „én jobban tudom” jelenségéről is ejtenék néhány keresetlen szót. A tapasztalat kétélű fegyver ismét a vele hadonászók ellen fordítom. Oscar Wilde mondta egyszer: „Mindenki a saját baklövéseit nevezi tapasztalatnak.” E dekadens (vagy inkább csak annak tűnő) gondolat tükrében kérdezem meg, nekünk nem jár a tapasztalat?! Nekünk nem szabad hibáznunk? Mi kevesebbek leszünk azáltal, hogy elkövetünk hibákat, amire minduntalan oly perverz élvezettel reflektál az idősebb generáció?! Egy utolsó költői kérdés vetődött fel bennem, vajon számon kérhető-e egy élete elején járó ember, ha nem tudja azt, amit egy közel teljes és hosszú élettel a háta mögött álló? Érdekes a kérdés alanyait felcserélve is. Így, ez a magatartás is hamisnak tűnik.
Nem tudom a válaszokat, de a tény hogy e pillanatban, három nappal az elmaradt világvége után szenteste egy számomra fontos ember azon görcsöl, hogy miért nem talál állást, miért nem tud megfelelni az önmaga által támasztott elvárásoknak (amik megjegyzem, nem túl magasak), az ráébreszt arra, hogy nem maradhatok tétlen. Segíteni máshogy nem tudván írom le mindezt, persze jó adag önösség is van bennem. Nincs kétségem afelől, hogy ezzel nem kerülök közelebb a célomhoz, mégis ez a „világvége” jelenthetne egy új kezdetet. Egy szellemi átalakulást, ahol (ismét) valós értéket jelent a hajnalát élvező, kalandvágyó élet. Mert ilyenek vagyunk. Mert féktelen, gyakran sértő megnyilvánulásaink jó részét a megtagadott elismerés szüli.

 


[1] Tacitus Harag és elfogultság nélkül

 


Szerző:
Gawain312
Gawain312
Budapest
Férfi
1985
Követem
A wild guess
A történetmondás jövője
Öt hangon - Pentatonix
Francia csavar - Az elismert Alföldi
Akikről nem beszélünk
Árulkodó kereső
The Piano Guys - A világ 7 csodája
Nyelv és diploma
Ponci a hős
Bábel-effektus
A gyilkosság illúziója - könyvajánló
Ayreon – The Human Equation
Villámcsapás – filmajánló
Hawking – Zseni a vásznon
Különleges alkalom
Neverwinter Online
Egyenjogúság? Kérdés?
A jó kalmár a világ jótevője - Kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó ipari Múzeumban
Idegenek a városban
Nyugtalanító kétség
A divat új Püthiája?
The Piano Guys
Hiányos adatok
A nézettségi hadjárat áldozatai
A munka hálója
Crescendo
Hogyan lettem hiánycikk?
Parti Nagy Lajos – Fülkefor és vidéke - Belvárosi Színház
Logikai bukfenc
Tanulás és öröm
A végéről kezdve – Bródy János – Az Illés szekerén
Ámítástechnika mesterfokon
A diákokat lelövik, ugye?
Célok és módszerek – Soron kívül
Célok és módszerek – Második rész
Tabuk nélkül
Collateral – A halál záloga
Duncan Shelley – Az igazság napja
Órák - filmajánló
Célok és módszerek - Gondolatok a diákok tüntetéséhez
Gondolatok az Útravalóhoz Müller Péter „Az élet művészete” című előadása alapján
Bohumil Vurm: Európa titkos története
Démoszthenész másképpen - A király beszéde
Müller Péter: Útravaló - Könyvajánló
Munka és magánélet
A legdrágább kincs
A nevem Khan - Film ajánló
Churchill nyomában - könyvajánló

« Előző cikk
Következő cikk »
Célok és módszerek – Második részCélok és módszerek – Második rész
Nehezen tudom indulat nélkül felvenni a fonalat az előző részben megkezdett gondolatsort követően. Mégis újra a problémákat ...
Véletlenek?Véletlenek?
Véletlen-e kozmoszunk létrejötte? Véletlen-e a földi élet? Véletlen-e az emberiség gomolygó történelme? Véletlen-e az emberi ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: