Kultúra/Kiállítás

Vizuális hangjegyek Chopin tollából - a Nemzeti Táncszínházban

2013. 05. 11. • Szerző: Suhy
Vizuális hangjegyek Chopin tollából - a Nemzeti Táncszínházban

A gazdasági válságban az ember jól be szeretné osztani a kultúrára félretett pénzét, már ha egyáltalán van neki ilyen, és pont ezért, nagyon fontos, hogy fejbevágó és egyedi élményt kapjon. Sajnos, ez nem ennyire automatikus. Legutoljára a bicska a zsebemben a Vukán-Chopin: Vizuális hangjegyek előadás után nyílt ki. Mindjárt felvázolom miért.

 

Leszállunk a buszról, és elindulunk a Nemzeti Táncszínház felé. Tűsarkú-gyilkos az az ütött-kopott macskaköves út, de nagy meghatottsággal haladunk célunk felé. Hisz’ itt valaha királyok és nemesek jártak, szinte halljuk a hintók és fiákerek zörgését! Előttünk a Budai Vár, körülöttünk japán turisták, odébb családok fényképezkednek. A helyszín varázslatos, az izgalmunk egyre nő.
Chopin a kedvenc zeneszerzőm bámulatos stílusa miatt. A művei által a zongorából forradalmár, szerelmes nő, repdeső madár, vagy csatába induló sereg lesz. Nem csoda hát, hogy sokat várunk el az előadástól. Barátnőm ráadásul ért a modern táncokhoz, így odasuttogja nekem: „Itt van Földi Béla, a koreográfus, ő a legjobb, jaj, olyan izgatott vagyok!”. Leülünk, mocorgunk, megtelik a terem, kezdődik.
 
Vukán György zongorista besétál, leül, a húrokba csap, improvizál, látszik, hogy érti a dolgát. Elkezd Chopint játszani, mire a táncosok felélednek a zene dallamára. Nekem ami először eszembe jutott, az az, hogy én is így szoktam otthon mozogni egy-egy komolyzenei darabra, amikor nem lát senki: ugrálok, hajlongok, átölel a zene. Különbséggel az előadás és az otthoni bohóckodás között egyedül a mesteri lábhajlítások szolgálnak, amely emlékeztetnek arra, hogy nem egy youtube-féle házivideót nézünk. De türelemmel vagyok, biztos fognak újat is mutatni nekünk.
Három fiatal nő mozog a zenére, majd megjelenik a férfi, akiért az összes nő szíve dobog. Csatáznak érte és egymással, hol vele vannak, hol ellene.
Egyértelmű, hogy azért kapta az előadás a Vizuális hangjegyek címet, mivel ez a négy táncművész mutatja be nekünk a hangok lelkét, a hangyjegyek mozgását a kottafüzetben. De mit akarnak kifejezni, és miért pont így? Figyeljük, teóriákat alkotunk.
Mintha üvegfalon belül mozognának, és az üzenet odaát van. A férfi Chopin? De akkor ki ez a három nő? A hosszú ruhás nő bizonyára a főszereplő. Vajon ő lenne George Sand, a zeneszerző szerelme? Vagy ezek zongoristák? De miért ennyi, és miért így? Teljes a káosz, de töri a fejét a közönség, hasztalanul.
 
A zongorista jól játszik, de semmiképpen sem lenyűgöző a játéka. A Fantasie Impromptu-nál, amiről azért tudni kell, hogy technikailag nagyon nehéz mű, ismételten ugyanazon a helyen megáll, mintha előadói szabadságával élve megszakítaná a zene gondolatmenetét. A hallgató még el is hinné, hogy ez csak a művészi élmény miatt történik, de a sok ismétlés okán inkább arról árulkodik, hogy csupán megtorpanásról, „erővételről” van szó, mielőtt ujjainak tovább kellene szaladnia a zongora fekete-fehér kövezetén.
 
Az előadás végén művészünk jazz-t improvizál, s ekkor felkapjuk fejünket! Olyan természetes tehetséggel tör fel a muzsika a művész lelkéből, hogy hirtelen nem is akarunk hazamenni. Nekem tetszett ez a különleges ízű befejezés, de volt aki egy Chopin köré font eseményre oda nem illőnek találta a végakkordokat.
Viszont a sok negatívum mellett meg kell hagyni, pompás munkát végeztek a fény- és árnyjátékkal. A színpad két oldalán húrokat feszítettek ki, az előrébb elhelyezkedőnél folyt a férfi és a nő energia eggyé válása, yin és yang találkozása. A hátsó húrok pedig különleges megvilágítást kaptak, ahol a különböző testrészek szó szerint egészen más megvilágításban tündököltek, mint az megszokott. Új volt és hipnotikus.
És jött az utolsó döbbenet: az előadás még egy óráig sem tartott. Amikor én azt hittem, a szünet következik, felcsendült a taps. Láttam, néhányan még idegesen dobálják a fejüket: komolyan ennyi a műsoridő? Tájékozódni kellett volna előre, ez igaz, bár a tényen, hogy túlságosan rövid volt, mit sem változtat. Felértünk a csúcsra, és meg is álltunk, a levezetés elmaradt.
 
Amikor kifelé jövet sorakoztunk a ruhatárnál, és kifejeztem méltatlankodásomat az előadás rövidsége miatt, valaki mögöttem felmordult: még szerencse, hogy vége!
Ilyen élményekkel jöttünk ki azon a hideg szombaton a Nemzeti Táncszínházból. De némileg feldobta a hangulatunkat a vicces és jóképű buszsofőr, aki lenavigált bennünket a hegyről. Sajnálhatják azok, akik gépkocsival érkeztek! Sofőrünk egész úton kommentálta az eseményeket, a kövezet rázósságának áldásos hatásaitól kezdve a város látványosságain át mindenhez hozzászólt. Elgondolkodtunk azon, hogy befizetünk rá még egy vonaljegy erejéig, aztán az időjárás győzedelmeskedett. Minden esetre megállapítottuk, hogy időnként a szórakoztatás annak áll jobban, aki nem hivatásosan műveli.
 
(Remélem a buszsofőrnek nem lesz ebből kellemetlensége a BKV-nál, hogy emberként viselkedik, és nem morgó őskövületet szeretne formázni társaihoz hasonlóan.)

 

 


Szerző:
Suhy
Budapest

1986
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Úton a fehér lepedő felé - Átutazók - Vígszínház programajánlóÚton a fehér lepedő felé - Átutazók - Vígszínház programajánló
A színház egyik legnagyobb értékközvetítő tulajdonsága az, hogy amit a színpadon látunk, mindig egyszeri és megismételhetetlen. ...
A dzsungel könyve – zenés vadkaland az állatok birodalmában, Pólus SzínházA dzsungel könyve – zenés vadkaland az állatok
Ki ne ismerné ezt a méltán híres alkotást és páratlan szereplőit? Mauglit, aki fékezhetetlen farkaskölyökből kamaszfiú lett, ...

Legnépszerűbb cikkek »
Rémisztetették már halálra? És tízszer egymás után?
Horrorszínház BudapestRémisztetették már halálra? És tízszer egymás után?Horrorszínház
Hölgyeim és Uraim! Minden kedves vendégét túláradó borzongással várja Európa legsokkolóbb rémületgyára, a budapesti horrorszínház! ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: