Komment

Ámítástechnika mesterfokon

2013. 02. 02. • Szerző: Gawain312
Ámítástechnika mesterfokon

Errefelé a munka a legnagyobb értéket képviseli az ember életében. Állításomat arra a tagadhatatlan tényre alapozom, hogy többnyire ettől remélünk megélhetést. Kétségtelen egy olyan luxus tevékenység, amely pénzt hoz a házhoz akkor is nagyon csábító, ha hozzá vezető út nem éppen az élvezetes tevékenységek haszontalan hivalkodásnak tűnő dolgok közé tartozik.

 

Azonban megint belefutottam egy olyan önellentmondásba – még inkább önellentmondások riasztó sorába –, amelyek mellett minden szándékom ellenére is képtelen vagyok kushadva elmenni (a bíróságon legalábbis ezt fogom vallani).
Menjünk lépésenként, hisz így szemléletes igazán a jelenségek bődületes otrombasága. Az ember gyermeke egy bizonyos kort elérve rádöbben, hogy az az élet, mely szüleihez kötötte már nem elég tágas számára. Mi a megoldás? Saját életének felépítéséhez fog, munkát keres. Ha kellően fogékony volt az oktatás szigorára, magasabb szinteken keresgél. Lássuk be, eddig mintaszerű és sima ügy.
Korunk egy csodás vívmánya a hirdetés, információk tömkelege jut el hozzánk mindenféle csatornán keresztül, akár akarjuk, akár nem. Az elérhető állásokról is így tudunk a legkönnyebben értesülni. És nem is fogunk csalódni, a legígéretesebb hirdetések várnak arra, hogy sziréndalukkal elbűvöljenek és megszülessen váratlan szerencsénktől homályos elménk mélyén a döntés és megpályázzuk valamelyiket. Ezek után elégedetten hátradőlünk és várunk. Eltelik az első nap, biztos nem látták még. Aztán eltelik még egy nap. Aztán még egy. A harmadik napon feltéve, hogy eszünkbe jut, enyhe homlokráncolással gondolunk a levélre.
Egy hét elteltével előfordulhat, hogy a felmenők valamelyike nevetgélve besétál szobánkba és kijelenti, hogy valószínűleg nem vettek fel erre a munkára. Persze a büszkeségünk védőpajzsa kitart, ha meg is remeg. A következő hét végén vagy újra írunk a munkát hirdető cégnek – itt-ott kicsit doppingolva amúgy is kissé túlzó önéletrajzunkon –, vagy új hirdetés után nézünk.
Ekkor már biztosra megyünk és nem állunk meg egy hirdetésnél, rögtön top három – stréberek esetében top öt – listán szereplő állásra küldjük el jelentkezésünket. Újabb egy hét azzal telik el, hogy ülünk gépünk előtt óránként, majd húszpercenként az e-mail fiókunk beérkező leveleit lessük. Ekkor már kissé pánik és csalódás kettősétől megcsappant önbecslésünk olyasmire vesz rá minket, amire nem is gondoltunk addig. Többé nem csak célzottan álmaink munkáit, már mindent megpályázunk, ami akárcsak egyetlen szó erejéig köthető orientációnkhoz.
Aztán eltelik az első, idegeinkre nem épp üdítően ható két, három hónap. Ekkor már megszokásunkká válik, hogy csak reggel vagy este vetünk kósza pillantást fiókunk hirdetésektől persze nem mentes tartalmára. Közben persze ingadozó szorgalommal pályázunk a lelkesedés legkisebb jelei nélkül állásokat.
Mire eljutunk munkakeresésünk hatodik hónapjáig, felmerül bennünk, hogy talán mi csináljuk rosszul. Miközben összes az órai amőbázásból és a stratégiai játékokból szerzett taktikai tapasztalatunkat latba vetve próbáljuk jelentkezésünket és anyagainkat vonzóbb formába önteni, talán észre sem vesszük hogy egy pályázatunkra válasz érkezett. Talán két-három nap is eltelik, mire a hirdetések szeméthegyén átverekedve megakad rajta a szemünk. Reszkető ujjal kattintunk a levél megnyitására, melyben közlik, hogy másnap hajnalban tartanának munkainterjút.
A váratlan öröm sokkja mindent elfeledtet velünk, még azt is, ha adott esetben másnap reggel jelenésünk lenne barátunknál, barátnőnknél, végül is elhanyagolható kis hiba. Elvégre nem mindennap veszi a fáradtságot egy HR menedzser, hogy begépelje nevünket egy körlevél sablonba.
Másnapra mindent gondosan előkészítünk, felvesszük legjobb öltönyünk, remélve, hogy az iskolán kívül töltött tespedés alatt nem híztuk ki és teljes pompában vonulunk be a cég irodájába, ahol a titkár kisasszony szinte lesajnáló mosollyal mutatja meg helyünket a kisebb összeverődött tömeg legkényelmetlenebb helyén, versenytársaink véreres tekintetének kereszttüzében. Ilyenkor az ember a telepátia képessége nélkül is pontosan tudja, hogy társai mire gondolnak. „Már csak te hiányoztál!”
Ha szerencsénk van, bár ez meglehetősen időigényes, egyenként hívnak be. Mikor sorra kerülünk, izzadó tenyérrel belépve megpillantjuk a faarcú rettenetet, a szondázás koronázatlan királyát, a HR menedzsert. Megjelenése a legkülönfélébb lehet, a viselkedése azonban rendre a következő. Miután köszöntünk egymásnak (esetenként egy rövid kézfogás) illemtelenül hosszan érezzük magunkon a tekintetét. Ezután hosszasan belemerül az önéletrajzunk hirtelen hiteltelennek tűnő soraiba. Majd megszólal, látszólag semmit mondó kérdésekkel bombáz, fesztelenség érzetét keltve, mégis úgy érezzük, egy prédájára leső vadállat figyel ránk, hogy rossz válasz esetén megsemmisülésre kárhoztatott testünkre vesse magát. Nagy sokára elérkezik a pont, amikor a munka(űr)szonda ennyit mond: „Köszönöm, majd értesítjük.”
Mint aki hosszú éveket töltött egy kínzókamra marasztaló rácsai mögött, úgy lépünk ki az iroda ajtaján és az adott pillanatban messze nem az eredmény érdekel. Az ezt követő időben nincs sok említésre érdemes esemény. Egy-két hét eltelik, amikor egy válasz esetleg befut. „Sajnálattal értesítjük, hogy nem tudjuk alkalmazni.”
A meglepő mégis az arcunkra kiülő tömény érdektelenség, mintha erre számítottunk volna. A világ nem dőlt össze, újabb pályázatok csokra, egyre lejjebb adott igények, egyre kiábrándítóbb lehetőségek. Aztán egyszer csak visszajeleznek újra. Tök jó, gondoljuk, ha nem is élvezhető meló legalább pénz van benne. Újra a fenti procedúra ezúttal egy kedvesebb arcú menedzser készíti a „sztárriportot” és érezzük, a legjelentéktelenebb megnyilvánulásunk is pozitív visszacsatolásra lel. Pár nappal később visszahívnak: miénk az állás.
Most kéne örülni, mint majom a farkának. Talán a tépázott önbecsülésünk nem enged és ennek tudható be az is, hogy folyamatos gyanakvással tekintünk az eligazítónkra, a már-már leereszkedően kedves betanítónkra. Szemöldökünk a betanítás kínosan hosszúra nyúló heteiben gyakrabban és gyorsabban szalad fel homlokunkra, mint a vérnyomásunk anno dolgozat idején.
Végre megpróbáltatásaink hosszú sora a végéhez közeledni látszik, amikor első éles napunkon – tanítónk személyre szóló dicséretével zsebünkben – ott ülünk fülkénkben és legjobb tudásunk szerint dolgozunk. Minden kezdet nehéz, mondják, itt sincs ez másként, döcögősen tudunk csak teljesíteni. A meetingeken folyamatosan semmit mondó dicséretek és fejlesztőnek szánt, gyakran mégis ellentmondásos tanácsok durrognak.
Az első hónap leteltével számlánkon megjelenik jutalma, a meghatározott összeg töredéke, tekintve, hogy a betanítás persze nem számít bele a keresetünkbe. S bár ettől némileg magabiztosabbnak érezzük magunkat, otthon a számlák ránk eső részével szembesülve ez az összeg karcsúnak tűnik. Mégis ez az első hónap lesz ez még jobb is, gondoljuk.
A második hónap azonban az elsőnél is zavarba ejtőbb kollégáink jó része távozott, már azt sem tudjuk, ki ül a szomszéd fülkében. Aztán egyszerre azt látjuk, hogy a legtapasztaltabb kollégánk, betanítónk is elhagyja az irodát. Emellett a meetingeken, már a főnök is csak nehezen némi jóindulat feltételezése mellett félreérthető megjegyzéseket tesz a stagnáló teljesítmény várható következményeire. A gyanú érzése, hogy itt valami nagyon nem stimmel, megmagyarázhatatlan hirtelenséggel tör ránk.
Egy este otthon ülve bambán a képernyő előtt azon kapjuk magunkat, hogy munkahelyünk és munkánk leírását böngésszük. És majdnem elsiklunk a lényeg felett, amikor észrevesszük, hogy munkánk végzésének követelménye messze képesítésünk alá szól. Gyomrunkba bizsergő öklét szorítja a harag érzése.
A harmadik hónapot a munkahelyen kívül további pályázatok leadásával töltjük. Sőt, ha módunk van, suttyomban a melóban is ezzel foglalkozunk. A tudat, hogy nem sokára letelik a gyakorlati időnk és biztosabb lesz, valamicskét könnyít terheinken. Azonban hónap felénél újra meetingre hívnak, ezúttal egyedül. Szinte az elején tudjuk, miről van szó. „Sajnos a munkád nem felelt meg az elvárásainknak, jók a képességeid, de valahogy mégsem megy.” Ebben a pillanatban ezer az egyhez fogadnánk, hogy ezt a szöveget már nem először hadarták el. Azzal a tudattal hagyjuk el az épületet, hogy még egy csonka hónap árával vágjuk meg a céget (micsoda bosszú).
Ezt követően még több pályázat és sok-sok csalódás vár ránk. Aztán egy napon, amikor a hátunk közepére kívánjuk a meddő próbálkozásokat, megjelenik egy hirdetés, ami olyan ritka égi akarat okán kerül kezünkbe, hogy miden paraméter, minden kívánalom és kínálat igényünknek és képességeinknek megfelel. Újra reszkető ujjakkal gépeljük a legszebben megfogalmazott jelentkezésünk szövegét és reménykedni sem merve kattintunk a „küldés” gombra.
Ezúttal a várakozás sokkal egyszerűbb. Tapasztalatunk – melynek leginkább azt a találó címet adhatnánk, hogy Fejjel a falnak – türelemre int. Az sem biztos, hogy válaszra méltatnak. Időnket a meredt fókuszálatlan figyelem és a kámforos ábrándok közt töltjük, így nyerve arcunknak sajátosan bamba kifejezést.
És elérkezik a várva várt pillanat dobpergés és…
„Sajnáljuk, referenciái nagyon meggyőzőek, de az állást sajnos már betöltötték.”
Ha eddig türelmünk a nyírásra várakozó birkáéval vetekedett is, most egy apró húr – utolsó épp idegszálunk – egy tiszta cisz hang kíséretében elpattan.
E ponton jóvátehetetlenül ketté válik a sztori, azonban az őrjöngő ámokfutó horrorba illő tömegmészárlása eredményezte jövőképet a Hollywood-i rendezők és forgatókönyvírók fantáziája már minden minőségében kimerítette.
Mi most maradjunk azon a ponton, ahol próbáljuk megérteni a történések miértjeit. Ezúttal a puzzle és egyéb természetű (pl nyomkereső) játékok kerülnek előtérbe. Kérdezősködni kezdünk, sok helyről ugyanazt halljuk vissza, önmagunk itt-ott eltérő sztoriját, ám fáradozásaink nem eredménytelenek. Bizalmas információként egy személyi asszisztens barátunk elárulja, hogy a hozzá befutó önéletrajzok fele, válogatás nélkül az ő kukájában, a maradék fele, pedig a főnökében landol. E barát csak a hallóküszöbünk szintjén idézi főnökét: „Nem bírom a balekokat!”
Rezignált mosolyunk mögött (mellyel az arcunkon akár gyilkolni is tudnánk) a sírás és a rángógörcs sajátos elegye vív vad, elkeseredett tusát. Az ezt követő gyógyszeres kezelés megteszi hatását, a gyógyszergyárak pedig az elefántoknál alkalmazott nyugtatók iránti kereslet szokatlan növekedéséről számolnak be.
Ám kíváncsiságunk mértékletességünknél mindig erősebb lesz, így újabb információgyűjtő misszióra vállalkozunk. Ezúttal sem kell az abszurditásra jellemző törvényekben csalódnunk, amikor kiderül, hogy ezek a nagyon igényes és álommunkák úgy kerülnek kihirdetésre, hogy már megvan rá az ember. Az, hogy nyilvánosságra kell hozni a megüresedett pozíciót, az annak a bosszantó kívánalomnak hatása, amely az esélyek egyenlőségét írja elő.
A mese itt véget ér, megoldás sehol. Hogy miért írtam le? Leginkább azért, mert bár bizonyítani nem tudom, mégis tartok tőle, ez az igazság. A munkáltatókkal szemben kellő elégtétel számomra, ha pusztán gyanút ébresztek módszereikkel, működésükkel kapcsolatban. A másik ok, pedig az, hogy remélem, egy bizonyos embernek legalább mosolyt csalok az arcára és könnyebben tudjuk a sikerünk áraként megfizetendő kudarcainkat feldolgozni.

 


Szerző:
Gawain312
Gawain312
Budapest
Férfi
1985
Követem
A wild guess
A történetmondás jövője
Öt hangon - Pentatonix
Francia csavar - Az elismert Alföldi
Akikről nem beszélünk
Árulkodó kereső
The Piano Guys - A világ 7 csodája
Nyelv és diploma
Ponci a hős
Bábel-effektus
A gyilkosság illúziója - könyvajánló
Ayreon – The Human Equation
Villámcsapás – filmajánló
Hawking – Zseni a vásznon
Különleges alkalom
Neverwinter Online
Egyenjogúság? Kérdés?
A jó kalmár a világ jótevője - Kiállítás a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó ipari Múzeumban
Idegenek a városban
Nyugtalanító kétség
A divat új Püthiája?
The Piano Guys
Hiányos adatok
A nézettségi hadjárat áldozatai
A munka hálója
Crescendo
Hogyan lettem hiánycikk?
Parti Nagy Lajos – Fülkefor és vidéke - Belvárosi Színház
Logikai bukfenc
Tanulás és öröm
A végéről kezdve – Bródy János – Az Illés szekerén
Ámítástechnika mesterfokon
A diákokat lelövik, ugye?
Célok és módszerek – Soron kívül
Célok és módszerek – Második rész
Tabuk nélkül
Collateral – A halál záloga
Duncan Shelley – Az igazság napja
Órák - filmajánló
Célok és módszerek - Gondolatok a diákok tüntetéséhez
Gondolatok az Útravalóhoz Müller Péter „Az élet művészete” című előadása alapján
Bohumil Vurm: Európa titkos története
Démoszthenész másképpen - A király beszéde
Müller Péter: Útravaló - Könyvajánló
Munka és magánélet
A legdrágább kincs
A nevem Khan - Film ajánló
Churchill nyomában - könyvajánló

« Előző cikk
Következő cikk »
Remetének lenni jó

Remetének lenni jó
Egyre jobban hiszek abban, hogy remetének lenni a legkifizetődőbb. Ez esetben ugyanis tényleg csak magamra vagyok utalva, ...
A diákokat lelövik, ugye?A diákokat lelövik, ugye?
Elismerem, mind a Tabuk nélkül, mind a Célok és módszerek sorozatban kissé elfogultan nyilatkoztam néhány dologgal kapcsolatban. ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: