Könyv

Ötven boldog év

2012. 10. 11. • Szerző: Irén
Ötven boldog év

A belvárosi kicsi parkocska maga volt az ékszersziget. Olyan gyönyörűen pompázott, hogy aki odatévedt, nem is akarta elhinni, hol is van. Megszűnt a belváros zaja. Valahogy a szmog is távol tartotta magát ettől a kis csoda szigettől. Jó volt itt megpihenni, feltöltődni.

 

Mélyen magába szívni az embernek a tavasz illatát. A nap is csodálatosan sütött. Simogatta a télen sápadttá vált arcokat. A gyerekek vidáman rohangáltak. Tele voltak energiával, élettel, boldogsággal. A vén platán hűvös árnyéka alatt egyszemélyes kis pad volt. Ez az egyetlen pad volt az, ami csak egy személy befogadására rendezkedett be. Mind 2-3 személyes volt. Nevezhetnénk bánat padnak is. Miért pont annak? Talán pont az adottsága miatt. Aki ezt a piciny padocskát választja arra, hogy megpihenjen pár percre, az biztosan nem vágyik társaságra. Valószínű, hogy egyedül szeretne maradni gondolataival. Nem vágyik más testi érintésére, mosolyára. Vagyis de, hogyne vágyna rá, csak most nincs, ki ezt megadja neki. Egy biztos, ki ezt a helyet választja, annak biztos, hogy valami gondja, problémája, vagy lelki bánata van. Ezen a csodálatos délelőttön egy 80 év körüli bácsika üldögélt itt a 60-as, 70-es évek ballonkabátjában. Lábán lévő bőrcipőjén már látszott, hogy nem tegnap vásárolta. Igényességre utalt az öregúr megjelenése. Szerényen, piciny kis lapra írta a következőket:
Kedves Barátaim!
Én nem kérek mást, csak egy szál rózsát, vagy annyi szerény összeget, hogy azt a csodálatos vörös rózsát meg tudjam venni.
Még sokat látott és tapasztalt, őszes halántékúak is csodálkozva olvasták. Próbáltak az öreg szemébe nézni, talán sikerül megfejteni a nem mindennapi kérés miértjét, de nem sikerült. A bácsika mélyen lehajtotta a fejét, nem akart senki szemébe nézni. Már vagy egy órája figyeltem azokat, akik elhaladtak, de sem rózsát, sem pénzt nem kapott az öregúr. Gondolatom százfelé kalandozott. Történeteket szőttem a vörös rózsáról, de nem tudtam, vajon az általam megálmodott rózsás történeteim egyikét birtokolja-e Ő. Majd felálltam és elindultam megvenni azt a bizonyos rózsát. Olyan csodálatos vörös rózsát sikerült vennem, amit már régen láttam. Boldogan indultam vissza a térre, talán sikerül örömet szereznem. Siettem, hogy még ott találjam Őt. Lehet, hogy az enyém marad ez a csodálatos virág, mert szinte biztos voltam benne, hogy már többen megelőztek. Tévedtem, nagyot tévedtem. Az öregúr még mindig ott ült és várta azt, ami már szinte reménytelennek tűnt számára.
-Jó napot kívánok! Szeretném megkérdezni, hogy elég szép-e ez a rózsa? Közelít ahhoz, amit elképzelt? –Lassan felnézett. Szerette volna letörölni a könnycseppet a szeme sarkából, de nem tudta, mert tekintetem az arcán pihent. Halkan mondta:
-Köszönöm, Kedves!
-Boldoggá tesz, hogy segíthettem!
-Tudja, Aranyos, Magdikámmal ma 50 éve házasodtunk össze. Már azt gondoltam, nem tudok Neki rózsát vinni, de hála Önnek, tudok. Végig, életünk során boldogok és szerelmesek voltunk. Én, ha hiszi, ha nem, Kedves, most is szerelmes szemekkel nézek az én Drágámra. Melegséggel a lelkemben fogom meg mindig a kezét, még ma is. Mérnökként dolgoztam, szép karriert értem el, de nélküle nem sikerült volna. Végig támogatott. Feladta a saját karrierjét értem. Nagyon hálás vagyok Neki ezért. Bár beismerem, nagyot hibáztam. Elvettem Tőle azt a boldogságot, amit a munkája által elérhetett volna. Önző voltam, úgy hiszem, pedig mindig őszintén szerettem Őt. Csodálatos kutatóorvos lett volna. Szépen éltünk. Van egy kis otthonunk, a gyerekeknek is tudtunk otthont teremteni. Segítünk mindig Nekik, ha tudunk, de ma már nem nagyon van nem tudtam kigazdálkodni a rávalót, sehogy sem. Most boldog vagyok. Mindig szerette a vörös rózsát. Tudja, Kedves, bármikor vittem Neki, mindig könnyes volt a szeme. Nem bánat könnyes, hanem olyan fantasztikusan csillogó, édes, boldog könnycsepp. Ma megint fogom látni, a gyönyörű kék szemében. Reggel, mikor elindultam, sütemény illatot éreztem. Biztos vagyok benne, hogy a kedvencemet süti, a diós tekercset. Miből gazdálkodta ki a rávalót, nem tudom. Elhatároztam, hogy elhozom majd ide. Itt olyan szép minden. Olyan gyönyörű, mint a mi szerelmünk. Már ki is néztem, hova ülünk majd. Oda! Nézze, Kedves! És egy kétszemélyes padra mutatott. - Köszönöm, amit értem tett! Az Isten áldja meg érte!
-Szívesen és sok boldogságot kívánok!
-Minden jót, Kedves!
Rám nézett és arcán ott voltak azok a férfi könnyek, amik mindent elmondtak.

 


Szerző:
Irén
Budapest

1963
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Churchill nyomában - könyvajánlóChurchill nyomában - könyvajánló
Nem is olyan rég kezembe került Christian Graf von Krockow Churchill; Korrajz a 20. századról című műve. A politológia tudománya ...
Fejős Éva – Szeretlek Bangkok könyvajánlóFejős Éva – Szeretlek Bangkok könyvajánló
Az újságírónő kalandos öt hónapja egy másik világban. Minden más és minden csodás, izgalmak, kalandok és meglepőbbnél meglepőbb ...

Legnépszerűbb cikkek »
Csók - egyperces novellaCsók - egyperces novella
Egymás szemébe néztek. Lezuhantak az esőcseppek, olyan lassan, mintha lassítva lenne az egész élet. És lassítva is volt ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: