Komment

Utazás

2013. 08. 22. • Szerző: NagyDave
Utazás

Felszálltam a buszra. Tömve volt, nem tudtam sehova sem ülni. Miután a sofőrnek kifizettem a jegy árát és benéztem az utastérbe, ezt láttam. De csak olyan emberek, olyan személyek ültek, - egy számomra eddig olyan helyen, ahol sosem jártam – akiket ismerek.

 

Földbegyökerezett a lábam és izzadtságcseppek folytak ki a sapkám és a napszemüvegem alól. Csak ott álltam némán, miközben mindegyikük rám szegezte tekintetét. Nem tudtam, hová és merre nézzek.
Az első ülések egyikén ült a Szerelmem, aki már nem volt az enyém. Felfedeztem olyanokat is, akik már rég elmentek, akik már itt hagyták ezt az életet. Egyre hevesebben vert a szívem. Szépen fokozatosan kezdtem rájönni, hogy kiket és milyen dolgokat szalasztottam el az életemből, már ilyen fiatalon, hogy kiket veszítettem el, talán örökre. A csend beszélt mindenki helyett, a némaság.
A busz már rég elindult, de más nem változott. Rájöttem mindenre, ami az élet része, mindarra, ami magát az életet alkotja. Ott álltam elveszetten. Mindaz, amit átéltem eddig, ami fontosabb volt náluk, azok jelentéktelen dolgai voltak az életnek. Moccanni sem bírtam. Nem is kapaszkodtam, de egyetlen egy kátyúnál sem vesztettem el az egyensúlyomat. Úgy éreztem, mintha lebegnék, pedig két lábbal álltam a földön. Kint sütött a nap, de nem láttam volna, hogy igazán beszűrődtek volna a fényei az ablakokon, ugyanakkor sötét sem volt. Csak csend volt.
Üresnek éreztem mindenem, az egész testemet, mintha nem is lennék, de mégis. Aztán hirtelen mindent éreztem. Az elmúlt perceket, a régi csókokat, a Szerelmem illatát, a nevetéseket, mindenki hangját hallottam belül, de kívül csend volt, még mindig. Belém hasított a fájdalom és a felismerés, és nem tudtam, hogy lehet az, ami akkor volt. De rögtön tudtam azt is, hogy ez a valóság, pedig nem lehetett volna az.
Közel volt hozzám a Szerelmem. Kinyújtottam a kezemet, hogy megérinthessem és mellé akartam ülni, mert ott volt mégis egy üres hely. De ekkor eltűnt Ő is és mindenki, mikor a buszsofőr szólt nekem.
- Nem akar leülni? Hiszen minden hely szabad.
Nem szóltam, csak hátrasétáltam az üres buszon és leültem az ajtóhoz. Lehajtottam fejemet és most nem izzadtság-, hanem könnycseppek futottak az arcomon lefelé. Lassan megérkeztem és csak a jelzőgombot nyomtam meg némán, majd leszálltam a buszról. Elindultam a ház felé, ahol egyedül töltöttem el egy egész hetet.
Bementem, leültem. Csend volt újra, és egymagam voltam, senki sem volt körülöttem.

 


Szerző:
NagyDave
Visznek
Férfi
1993
Követem

« Előző cikk
Következő cikk »
Álláskeresés - pályakezdőknekÁlláskeresés - pályakezdőknek
A tanulmányok befejeztével előbb-utóbb mindenki szembesül a ténnyel, hogy végzettségre, nemre, lakóhelyre való tekintet ...
Bábel-effektus
Bábel-effektus
Ha Kazinczy Ferenc ma élne, vajon miként tekintene arra a nyelvre, aminek alapjait kemény küzdelem során lefektette? Tevékenysége ...

Legnépszerűbb cikkek »
Panaszlevél a hotelnekPanaszlevél a hotelnek
Köszönöm, hogy ellátogathattam Hotelükbe! Élményekkel teli éjszakámért cserébe fogadják szeretettel építő kritikámat: ...

Hozzászólások

Új hozzászólás beküldése: