A posztmodern ember jellemrajzai – III. rész
Az ereszoszi Theophrasztosz (Kr. e. ~371 – ~287) nagy hírű filozófus-természettudós volt, Arisztotelész utóda az athéni peripatetikus iskolában, mégpedig a kortársak beszámolói szerint méltó utóda. A Jellemrajzok című munkája igen tömör, élénk és találó vázlatokat tartalmaz az emberi jellemtípusokról, mellesleg pedig az akkori idők életfolyásának leírásával igen értékes kordokumentumot jelentenek. A mű az első ismert kísérlet egy rendszeres jellemírásra.
A most következő pamflet szándékosan a ma emberének készült, egyfajta szarkasztikus tükörnek, hogy mi, a modern netes olvasók magunkra ismerjünk belőle. A munka közel sem teljes, célja így nem is a korrajz, helyette inkább szatirikus társadalomkritika. Ahogy a személyiségpszichológiában is igaz, hogy a fő temperamentumok sosem jelennek meg elemi állapotban, hanem inkább keverednek egymással, úgy ezek a jellemrajzok sem írnak le tökéletesen bárkit is.
„Senkire se, mégis mindenkire igaz.”
SZOBACICA
A szobacica fogalma, ha valaki a meghatározására kíváncsi, olyan nőt takar, aki életének kizárólagos célja egy sikeres és gazdag férj élettársnak való megszerzése, hogy eme életcél beteljesedése után az élete hátralévő részét pompában és bőségben töltse.
A szobacica hétköznapi neve egyszerűen az újgazdagné, hiszen a házasságában felhalmozott tőkét és anyagi javakat kizárólag a felkapaszkodott férjének köszönheti. Éppen ezért a szobacica a kontrasztok királynője is: a legtöbbször őt látjuk, ha egy fiatal és igen jól ápolt hölgyet pillantunk meg egy olyan személyautóban ülni, aminek értékét egy átlagos fizetésű ember egész életének munkabéréből sem tudna kifizetni; illetve olyan üzletek és vállalkozások tulajdonosnője, akinek se tudása, se szakértelme nem igazolja a cég létjogosultságát. De mi már tudjuk, hogy azt a férje vette neki, hogy emancipált és öntudatos modern nő létére dolgozzon is valahol a drága. Elmondható, hogy a szobacica a gazdagok kedvenc háziállata, aki sok mindent megfog, kivéve az egeret.
Nála a struggle for life[1] szakasza az eljegyzésig – biztosan csak a házassági szerződés számára jutányos megkötéséig – tart, miután egyedüli funkciója a külvilág felé a férjurának a kedvében járása külsőségekkel. Az ilyen beérkezett asszony hiába járt egyetemre, oda nem az elméjének pallérozása folytán járt, hanem azt a tudását csiszolta és gyakorolta, hogyan is lehet potenciális férfiak fejét elcsavarni. Ezekből az időkből maradt meg értékrendjében a tartalom kárára a formára való eltolódás. Hajlik az elkényelmesedés és az elkényeskedés felé, hiszen csak az ő szájából hangzik el nap, mint nap: a pénz nem számít! Ezért is mondják, hogy szerencsés az a férfi, akinek olyan fizetése van, amit a felesége már nem képes elkölteni. És erre pedig azt, hogy a szerencsés nő az, aki pedig talál ilyen férfit…
Éppen ezért a sznobizmushoz, mint tévesen kialakított osztályjellemző stílushoz erősen vonzódik, amivel határozott vonalat kíván húzni jelenlegi társadalmi státusza, és a származása közé. Révbeérkezése után – a szűk családját leszámítva – a küldő társadalmi réteget lenézi, és fölényeskedésével látványosan eltávolodik tőle.
Vonzó megjelenését, mint egyedüli érvényesülési eszközét, a lehető leghosszabb ideig próbálja megőrizni, a legdrágább orvosi műveletek igénybevételével mindez sikerülni is szokott neki. Megrögzött fitnesz és wellness gyakorló, szabadidejét maga válassza meg, csakis a férjéhez szükséges a nagyvilágban igazodnia. Sokszor a családalapítással és a gyerekáldással a célja nem az anyai ösztön kiélése, hanem a férjéhez való kapcsolatának szorosabbá kötése, és mivel a nász óta az önbeteljesedés köti le – vagyis a pénzköltés – ezért sokszor rossz anya is, de a fizetett házi alkalmazottak könnyen leveszik válláról ezt a terhet is. Ezekkel az alkalmazottakkal önkényesen és régimódiasan bánik, amiben nem az a legkellemetlenebb, hogy örömét leli ebben a viselkedésben, hanem hogy nem a társadalmi ’úri’ hagyomány örökségéből meríti a példákat, hanem a televíziós szappanoperákból, ezért egyszerre zsarnoki és nevetséges ilyenkor.
A saját damoklészi kardját jegygyűrűként az ujján viseli, hiszen ha az leesik róla, elvész ő maga is, ilyenkor a legmélyebb depressziókba esik, mivel az ő bukása annál fájdalmasabb, minél magasabbról történt meg.
PLÁZATYÚK
A plázatyúk, mint a neve is sugallja, olyan nőszemélyt takar, aki tollászkodását az idő nagy részében egy plázában végzi.
Az eddigi jellemekhez képest a plázatyúk a legkönnyebben fellelhető egyed mindközül, hiszen élettere kizárólagosan egy nagyvárosi bevásárlópalota – magyar szóhasználatban pláza – négy falán belül képzelhető el. Ez az újkori agora, vagy fórum, ahol a betévedő az alváson kívül mindent el tud végezni, és a jellemezni kívánt típus pedig örömmel él is ezekkel a lehetőséggel. Éppen ezért életmódja röghöz köti, mivel biológiai szükségleteit, társadalmi életét és a szórakozását is egy épületben szervezi le, esetleg pedig még ott is dolgozik valamelyik butikban. Megjelenésére mindig ügyel, főleg a genius locinak, vagyis a hely szellemének rittyenti ki magát, így a legtöbbször mindig arra apellál, hogy elnyerje a tömeg alkalmi ízlését, pedig csak biodíszletként tekintenek rá a vásárlók. Éppen ezért csak szabványszépségi fokozatig jut esztétikában, mivel rengeteg tyúk kapirgál a plázában – vagyis sok dudás van egy csárdában -, kik azonosak viselkedésben és megjelenésben is. Folyton hölgykoszorúban tartózkodik, amit hasonló sorstársai alkotnak, és a majomszigetekből őket leső férfiakról hangosan csivognak, mint a madarak. Viselkedésükre jellemző az éppen leszázalékolt vagy akciós termékek közrefogása, miközben egymás közt harsányan és affektálva kommunikálnak, főleg naiv csacsiságokon. Öltözködése indokolatlan és sokszor funkciót vesztett, hála a pláza belső klímájának és mindig állandó fényviszonyainak, ezért is fordulhat elő, hogy éjszaka napszemüvegben látható, vagy nyáron téli sapkában, mindezt úgy, hogy a lehető legtöbb fedetlen bőrfelületet hagy szabadon. Néha fordítottan arányos a szellemi és az anyagi tőkéje egymással, éppen ezért köztük a legértékesebb öltözetet viselők gyakran ártatlanok a tudásban, mivel ők azok, akik elsőnek pusztulnának ki egy lakatlan szigeten, ha hajótörést szenvednének. Élettársa, vagyis a plázatyúk ’pasija’ az esetek többségében éles kontrasztot mutat vele, magas és izmos, és tekintete olyan ártatlan, hogy a legyek se mernek rászállni, ráadásul őt sem a jószívűsége viszi majd a sírba. Azért szerelmesek egymásba, mivel máshogy nem lehet megindokolni a köztük lévő viszonyt.
CELEB
Celebnek nevezzük azokat a kutyaközönséges embereket, akik a tisztes polgári foglalkozásuk mellett a magánéletük részleteinek a bulvármédiában való kiteregetéséből is származik jövedelmük.
A celeb szó valójában a sztár szavacskának – mára már a negatív konnotációs tartalmánál fogva gúnnyá vált és ezért kikopott – egyenes ági szinonimája. A celeb lételeme a bulvármédia által nyújtott közismertség, mert akit tehetsége és eredményei folytán jegyez a világ, arról a nyers lexikonok írnak, nem csak olcsó napilapok. Vannak saját bulvárhasználatra kreált celebek, akik arról híresek, hogy nem ismernek szégyenérzetet, csak ha netán pont evvel kerülhetnek a címlapokra; illetve vannak az érdem és képesség szerinti hírnevet szerző polgárok, akik a bulvárba érkezvén aprópénzért feláldozzák a tekintélyüket és jó hírnevüket. Ők nem tartoznak a tőről metszett celeb definíciója alá, mert ők már letettek valamit a megbecsülés asztalára, és csupán annyi a hibájuk, hogy könnyebb süllyedni, mint emelkedni. A celeb közismert a hamis énképéről, ami nem csoda, mert a láttatott imázsáról akarja önmaga arculatát levezetni, és sosem tanulja meg, hogy ismertnek és elismertnek – illetve híresnek és hírhedtnek – lenni nem ugyanaz!
A celeb életét tudatosan torzított objektívvel rögzítik a tömegember kíváncsiságát kielégítendő, így az átlagost szenzációsnak, a bajt katasztrófának tálalják, az érzelmeket érzelgőssé silányítják, így álságos és hamis eszményképeket teremtenek. Minden celeb csereszabatos egy másikkal, mivel mindig van jelentkező, aki az aktuális üdvöske szerepébe szeretne lépni, hogy ez a szimbolikus kolbásztöltő üzemmód soha ne álljon le. Ha exhibicionizmusa jóllakott a mítoszának szárnyra kelésével, akkor ebben a média ittas állapotban nincs olyan felkérés, amit visszautasítana, ezért talán Mick Jaggerrel ért egyet, akinek az a mottója, hogy „nem érdekel, mit írnak rólam a sokadik oldalon, amíg én vagyok a címlapon”. Ezzel eljutottunk oda, hogy bármit megenged és megtesz, ha ezért juttatásban részesítik, még csak a frászkarikát nem húzta fel az ujjára. Fontos megjegyezni, hogy egy celeb sose agykorhadt, csupán élvezi ezt a szerepet, amit kidobott számára a masina. A női sztárlény főleg a virágzó testiségének többletét felhasználva jut az érdeklődés középpontjába, vagyis ő csak szemlegeltetést végeztet. Öntevékeny botrányépítő, aki képes 3 hónapnál hosszabb időt kapni az abortusz várólistán, és bűvköre még a nem akarókat is vonszolja, mert sokszor nemcsak csinos, hanem szépséges is. A férfi celebnek jut a hálás ököllengetés és a szellemóriásokra leső örök élet a tabloid jellemű ember emlékezetében, akár példakép, akár ellenkép szellemében. A legslamposabb mákvirágnak az akciórádiusza a hűtőben található sörig ér csupán, főleg amikor egy valóságshow-ban kelleti magát. A celebritás kialakulásához és örök tündökléséhez a következő elemek szükségesek:
-potenciális vásárló
-közvetítő média
-nyilvánosságot igénylő eladható egyén.
___________________________
[1] Küzdelem a létért angolul.