1862-ben Victor Hugo befejezi a közel 17 évig írt Nyomorultakat, a világ egyik legnagyobb szabású és legmeghatóbb társadalmi tablóját. Az illúziókkal végleg leszámoló regény nagy vihart kavar, és rohamléptekkel billenti át a korszakot a romantikából a véres, mocskos és szürke realizmusba. A mű minden idők egyik legintenzívebb utóéletét éli meg. Számtalan utánnyomást, sikeres színházi adaptációt és filmes feldolgozást élt meg. Kirobbanó népszerűséget azonban az 1980-as évek elején bemutatott musical változat hozott, melynek csodálatos zenéjét Claude-Michel Schönberg szerezte, és szerte a világon ismertté tette a napóleoni forradalmak korának utcai hőseit. Azóta alig akad olyan, aki nem ismerné Jean Valjean – 24601-es szökött fegyenc –  és Javert főfelügyelő szívszorítóan tragikus és becsületes küzdelmét, vagy Cosette és Fantine keserű sorsát.

A számtalan filmes feldolgozásban olyan hibátlanul megformált  és  profin testreszabott alakítások születtek, mint Jean Gabin, Liam Neeson vagy Gérard Depardieu fegyence. A megrögzött rendőrt játszotta már Anthony Perkins, Geoffrey Rush vagy John Malkovich. Mindkét Broadwayon teltházzal ment a Les Miserables, évtizedekig. Magyarországon tízezrek könnyezték meg Sasvári Sándort, Vikidál Gyulát vagy Földes Tamást és Varga Miklóst a Rockszínház és a Madách Színház deszkáin, ahogy a „Vidd haza” című gyönyörűséges fohászt éneklik. A 90’-es években tombolt a Nyomorultak eufória, az emberek a híres – Cosette 1962-es, eredeti portréját mintázó – pólót viselték a színházi berkekben és a rajongói klubokban. Susan Boyle 2009-ben a Britains Got Talent show-ban elénekli a világszenzációt elérő, és azóta is a leginspirálóbb videónak kikiáltott meseszép Fantine betétdalt, az ’I dreamed a dream’ címűt, melyre több mint 113 millió találat van a Youtube-on. Olyan volt ez már, mintha többet nem lehetne kihozni a grandiózus Hugo regényből.

Ám 2010-ben Tom Hooper brit rendező megkapja az Oscar díjat a Király beszéde című filmért. Előző, kisebb volumenű, ám sikeres kosztümös rendezései után nagyobb vállalásra készül: a Nyomorultakat kívánja újfent színre vinni, méghozzá musical változatban, és parádés szereplő gárdával. Mivel a zenés filmek éppen újra a reneszánszukat élik (Moulin Rouge, Chicago, Nine, Gettómilliomos), a Les Mis-t (a Nyomorultak közszájon forgó, népszerű, rövidített ’nickneve’) az eredeti zenés változatban, egy mondat próza nélkül kívánja vászonra álmodni. Két év vajúdással, hétpecsétes titokként őrzött alkotói folyamattal, kulisszatitkok kiszivárogtatása nélkül, fegyelmezett marketinggel és angolosan pedáns és feszített munkatempóban 2012-re megszületett a francia regény legújabb monumentális filmeposza.

És innentől kezdve megáll a toll a kézben, vagy tétováznak az ujjak a klaviatúra felett, ahogy tetszik. Tudniillik nehéz, talán a legnehezebb olyasmiről írni vagy beszámolni, főleg szubjektív részrehajlás nélkül, ami TÖKÉLETES. Amiről csak szuperlatívuszokban lehet. Ami után már nincs tovább, mert ami elmondható a Nyomorultakról, az itt elmondatott, és a továbbiakban lehetetlen – művészileg és emberileg is – bármit hozzátenni. Firtathatjuk, hogy miben rejlik a titok, és nyilván elsősorban a zseniben, aki megírta az alaptörténetet. Másodszor a vállalkozó szellemben, aki felvállalta az újrarendezést, a saját maga értelmezésében, a klasszicistán hagyományos módszerek és formák keretein belül. Harmadszor – és leginkább mindenekelőtt – a kiválasztottakban, a briliánsan ragyogó színészekben, akik irigylésre méltóan komplex művészi talentummal és a legtökéletesebb azonosulással formálták élték meg a szerepüket.

A történet két legelbűvölőbb karaktere miatt vissza kell lépnünk egy kicsit az időben. A 2009-es Oscar díj átadó ünnepségen a sármos Hugh Jackman a házigazda. A felkonferálások között táncra perdül, és tökéletes tánctudásról tesz tanúbizonyságot. Majd hirtelen lemegy a nézőtérre, és feltessékeli a színpadra a bűbájos Anne Hathaway-t, akivel zseniális tánc – és dalbetétet adnak elő. A nézők tombolnak, és egy életre megjegyzik a két kiváló – és egymás mellett nagyon jól mutató – színészt. Mindenki vágyta a folytatást, és erre itt van: Hugh Jackman, mint Jean Valjean, és Anne Hathaway, mint Fantine, a Nyomorultakban. Az ész megáll. A legelbűvölőbb és imádnivaló duó. Már ez a két húzónév elegendő ahhoz, hogy dobogó szívvel, felajzott lélekkel és nagy köteg papírzsebkendővel üljünk be a moziba.

A történet egyébként dióhéjban a tisztességről, becsületről, emberségről szól, néhol talán romantikus pátosszal. A Napóleoni háborúk idején – Franciaországban az volt a „nagy kiábrándulások korszaka” – egy Jean Valjean nevű fegyenc  19 év kényszermunka után szabadul. Felügyelője, Javert, a legnagyobb ellenségként tekint rá. A kettejük üldözéses harca, erkölcsi konfliktusa köré épül a többi cselekmény, a forradalom tragédiája, illetve a Jean Valjean által felkarolt Fantine, majd később a lánya, Cosette sorsa. A filmben egyébként eleddig soha nem látott színészi alázattal találkozunk. A szerepeikben tobzódó szereplők azonos értékűként vannak jelen a vásznon, legyen szó a főbb karakterekről (Javert – Russel Crow, Madame Thenardier – Helena Bonham Carter), vagy a mellékfigurákról (Eponine – Samantha Barks, Gavroche – Daniel Huttlestone). Az átlényegülés ott kezdődik, amikor az első képkockákon nem ismerjük meg Hugh Jackman-t. A szerep kedvéért látványos súlyveszteséget ért el, és a csavargó küllemű bajusz és szakáll is az övé. Egy színész akkor válik igazán komoly művésszé, amikor ki tud lépni az általa teletuszkolt skatulyából, vagy maga mögött hagyja a legjellegzetesebb karakterszerepét. Hugh Jackman Jean Valjean-nal lépett ki az X-Men-es Farkas szerepéből, amiként Russel Crowe is feledteti Javert-ként a Gladiátor heroikus alfahímjét. Megtört féleszelősként botladozik a szökött fegyenc nyomában, és szimpátiánk egészen észrevétlenül billen át az ellenszenves oldalra, ahogyan őt figyeljük. A felügyelő egy biztosnak hitt, ám éppen omladozó rendszer áldozata, és a rosszul értelmezett lelkiismeret megcsömörlött és meghasonult antihőse.

Szót kell még ejteni a Thénardier házaspárról, akiket volt szerencsénk már együtt látni mozgóképen. Helena Bonham Carter és Sacha Baron Cohen a Sweeney Todd-ban játszottak, és bizonyára annak a zseniális együttállásnak egyik hozadéka az, hogy most megint összerakták őket. Ezek a színészek britek, nem amerikaiak, és elsősorban a színpadon szocializálódtak, innentől kezdve nem szorul magyarázatra a nagyszerűségük, ahogyan a mindenkori túlélőket és parazitákat alakítják mesterien.

Az antik görög színház és az arisztotelészi drámatanulmány minden emberi színjátszás megingathatatlan alapja. Ma már tudjuk, hogy majd’ minden bölcsesség ott lakozott Hellaszban, így volt mit hagyni az utódokra művészet és befogadás terén is. A Nyomorultak a nagy görög sorstragédiák monumentalitását, és a ’fenséges’ esztétikai kategória megrázó hatásmechanizmusát váltja ki a nézőből. Az erőteljes jelenetek pedig olyan intenzitással rakódnak egymásra, hogy a katarzis élménye törvényszerű – és bizony aligha lehet akár napokkal később is feldolgozni. Csodálatos, felemelő, emberi film. A legjobb választás a legszebb ünnepünk előtt – nem mellesleg a 2012-es év legnagyobb filmes élménye, továbbá – borítékolom, hogy – a következő Golden Globe és Oscar díjainak tarolója is.

 

A nyomorultak (2012)

szín., fel., angol zenés dráma

Rendezte: Tom Hooper

Előzetes

Galéria