A film sajátos történetét tekintve tisztán szórakoztatóipari termék, még annak ellenére is, ha a legfiatalabb művészeti ág termékeként saját, csakis rá jellemző, ún. filmszerű eszközökkel rendelkezik (pld. montázs, snittek, plánok, stb.). Valójában vegytiszta művészetként is létezhetne akár; de ha így is történt volna, se a technológiai fejlődése, se a megtekinthető alkotások száma nem érné el a mostani, rá oly jellemző szintet. De a valóság az, hogy a filmalkotások egyszerűen csak fogyasztói tömegtermékek, amelyek célja kizárólag abban áll, hogy a néző a pénzéért a legjobban szórakozzon a maga módján, a filmkészítők nagyvonalú életmódjukhoz szükséges anyagiakat előteremtse, és további tőkét hozzon hasonló szándékú filmek készítéséhez.

A világ minden táján, ahol és amióta filmeket forgatnak, ott a filmszínész a sztár. Ez a szó és jelző, amit a jól ismert (de régen sem függött össze az elismerttel!) filmvásznon feszengőknek járt, maga is filmipari eredetű. Ez a jelentését tekintve csillag lehetett akár rövid életű hullócsillag, a starlet[1], vagy hatását tekintve kikerülhetetlen állócsillag.
Nem szükséges bemutatni eme sztárvilágra és létmódra jellemző, a hétköznapiságtól erősen eltérő viselkedési sablonokat, attitűdöket, ugyanis azt mindenki ismerheti a bulvármédiából (ti. a szennyes kiteregetésből adódó szarfűrészelősdi, amely a legkisebb esetet is szenzációként tálalja). A sztár-allűrök az esetek többségében az emberi viselkedési kultúra, a természetes habitus és a klasszikus értékrendi normák éles ellentéte, tehát a derekasság (görögül: Άρήτη, araté) ellentétei, vagyis hübrisz (ὕβρις) – a hitványság egyik gyűjtőfogalma – és annak megnyilvánulásai. E két értékmérő pontot ma már csak antik-filológusok ismerik és használják és azon önjelölt tébolyultak, akik az etikát művelik, ezért végleges kikopásuk előtt stílszerű a legmodernebb művészettudományban, a filmművészetben meghonosítani őket au contraire!
Mivel a filmiparban nem beszélhetünk erényről (hiszen az erény viaszszívét a pénz olvassza fel a leghamarabb), ezért az olyan tetteket, cselekedeteket, viselkedést és habitust kell areté-nek tekintenünk, amely a méltóság szemszögéből tekint erre a művészetre, amely nem eszközként tekint a filmalkotásra vagy a színészre, hanem célként. Ezáltal a hübrisz mindaz, ami méltatlan, vagy indokolatlan a művészethez. Talán nem meglepetés, hogy a filmvilágban található a legtöbb hübrisz, és a legkevesebb areté.
Nincs is mit ezen csodálkozni, hisz a filmes világ közismerten lélektelen, hiszen csakis a pénz körüli pályán bolyong. A készítő vállalkozás a profitra hajt, a színész a gázsira – és a csillogással járó elismerésre, tehát díjakra -, a lelkes fogyasztó, tehát a néző pedig csak bambulni szeretne a vetítés teljes ideje alatt a pénzéért. Művészi alázat, nevelői célzat, mint a művészetek egyik nemes ’mellékhatása’, szakmai becsületesség, öncélúság és magamutogatás-mentes viselkedés attól függetlenül előfordulnak még Hollywoodban is, még ha ezt véletlennek, a nagy számok törvényének, vagy egyszerűen üde kivételnek tekintjük. Ezekről állítódott össze egy kis csokor a teljesség igénye nélkül a továbbiakban:

a) Oscar-díj visszautasítása

Hogy mekkora presztízse van az amerikai Filmakadémia díjának, azt minden tájékozott ember tudja, mert az átadó estéjéről szóló közvetítést úgy harangozzák be, mint a világ legérdekfeszítőbb alkalmát, miközben a meghívottak közül is sokan feszengnek és ásítanak ezen abszolút giccsparádé közben. De hát az amerikai filmipar a felszínességből él…
Közhely az is, hogy minden színész álma az a bizonyos 13 és fél hüvelyk magas aranyozott tárgy. Mégis, története során akadt két igazán tökös színész, akik hátat fordítottak neki, mert számukra az nem fétistárgy. Marlon Brando, aki a Keresztapáért kapta volna, de emberjogi trehányságra való felhívás végett egy igazi amerikai indián bennszülött lánnyal utasítatta azt el (akinek nem is engedték, hogy felolvassa az üzenetét). A másikat George C. Scott nem vette át kicsivel korábban, mert benne volt annyi múzsai eszmélet, hogy tudja, a színészet nem verseny egy díjért, hanem művészet.

b) Az üzenet elsőbbsége a külsőségekkel szemben

Ki az, aki nem látta James Cameron Avatarját? És ki az, aki nem tudja elmondani a sztoriját egy rövid mondatban? Senki.
És itt is vagyunk a kommerszfilmek kategóriájában, amelyik külsőre élvezetes, belül viszont üres. Mivel a film bizony művészet, jár(na) hozzá tartalom is, tehát üzenet, mondanivaló, amiből okulhat a néző, katarzisban, ergo lelki megtisztuláson eshetne át. De nem ez dívik a filmgyártásban; tegyük is hozzá: sosem volt ez tendencia, maximum a súlypont eltolódások voltak kiegyensúlyozottabbak. Mi nem bizonyítaná jobban a filmgyár, vagy a rendező derekasságát, ha nem az, hogy művészetként tekint a kinematográfiára? Aki viszont csak könnyen eladható bóvlikat árul, az nem tiszteli eléggé a választott művészetét. Az esetek többségében a sablonfilmek narrációja közhellyé koptatta a happy end-es végződést, tehát a gyerekágyi mesék üzenetét (a gonosz mindig megbűnhődik, a jó mindig elnyeri méltó jutalmát) súlytalanná változtatta. Amely készítő fel meri vállalni, hogy ugyan kevésbé szórakoztató filmet készít, de mégis szeretne vele kifejezni valamit akár a bevétel hátrányára, az kiérdemli a derekasság fogalmát.
Néhány film, amelynek nagyobb az üzenete a formájánál, és mégis elismertek:
A misszió (r: Roland Joffé, 1986), Az ötödik pecsét (r: Fábri Zoltán, 1976), Mások élete (r: Florian H. von Donnersmarck, 2006) Tűz van, babám! (r: Milos Forman, 1967)

c) Művészfilm

És ha már itt tartunk, hogy nem minden a megjelenés, szót kell emelni a művészfilm érdekében is. Sajnos a köztudatban rögzült ’művészfilm’ kategória már a kisköltségvetésű, névtelen szerzők nyakatekert és érthetetlen, sokszor színvonaltalan filmjeit takarja, amire nemcsak be-, hanem rá is lehet fizetni; de cseppet sem fedi a valóságot. Éppen hogy azért művészfilm egy film, mert ki szeretné használni a filmeszközök tárházát, lehetőleg mély társadalmi és egyéni sorskérdéseket, problémákat dolgoz vagy tár fel, tehát az üzenetet filmesztétikai kulturáltsággal tárgyalja, nem feltétlenül a közízlésnek téve gesztust. Éppen ezért nehéz a befogadásuk, mivel a szórakoztató, ún. kommerszfilmekhez szokott a szem, az agy; szóval nem is valók mindenkinek. Aki ilyen művészfilmeket készít, azt kerüli a Hollywood-hübrisz.
Néhány példaértékű alkotás:
A rajzoló szerződése (r: Peter Greenaway, 1982), A hetedik pecsét (r: Ingmar Bergman, 1957) Taxidermia (r: Pálfi György, 2005) Tavaly Marienbadban (r: Alain Resnais, 1961)

d) Minőségre törekvés akár a bevétel ellenére is

Az eddigiekből, leginkább a forma/tartalom okán realizálhattuk, hogy a mozik jegyeladásait inkább a külsőségben gazdag alkotások növelik meg, és hozzák az anyagi elvárásokat. Aki nem fekszik alá a néptömegek közismerten silány igényének és vagy a leendő haszon kárára inkább a hitelességet vagy a minőséget választja, az bizony derék alkotó.
Szemléltetésre jó felhozni az adaptációkat. A művészeti ágakon átlibbeni (crossover) mindig minőségvesztéssel jár, ami logikus, hiszen egy képregényhős története és világa az adott médiafelület korlátai közé van szorítva, és ezen belül fejti ki lényegét. Ha átkerül mondjuk az animációs filmek felületére, akkor nem csak nyer, per example elveszti a zavaró szövegbuborékokat, hanem veszít is, hiszen a folyamatos mozgás megnöveli a tartalmat – pld. egy kézitusát percekig mutathat be két-három képkockával szemben -, éppen ezért a rövidségbe sűrített képi világot feloldja. És ha a képregényből áttér a filmre, akkor az animáció igazi varázsával (ti. a lehetetlen ábrázolása) szemben csak méregdrága trükk effektek és CGI jöhet számításba. A crossover hitelességromlását a japánok úgy hidalták át, hogy a manga (japán képregény műfaj) effektjeit ültették át az anime-be (japán animációs film), tehát képregényszerűek a rajzfilmjeik, szemben a filmvilágot forrásnak tekintő nyugati rajzfilmekkel, ahol alig van már vizuális és narratív kapcsolat az eredeti képregény és a sokadik áttétel után készült azonos tartalmú film között.
De adoptálni lehet irodalmi alkotásokat is. Le kell szögezni, hogy az irodalmi alkotás nem forgatókönyv! Vagyis a forgatókönyv sem irodalom. Lehet Homéroszt Hollywoodosítani, de ebből nem tud vizsgára felkészülni az olvasásra lusta nebuló. Ha pedig a filmkészítés lehetőségein belül teljes mértékű hűségre törekszik a készítő, akkor kevésbé élvezetes, kevésbé akciódúsabb, szórakoztatóbb, szóval nem annyira élvezhetőbb darabot kapunk. Különös, hogy a filmeket is készítő, igényes televízió-csatornák nagyon is forma- és tartalomhű, egyúttal élvezetes adaptációkra is képesek. Például ott van Az aranygyapjú legendája (r: Nick Willing, 2000), vagy az Odüsszeia (r: Andrei Konchalovsky, 1997). Egyik film se tudja visszaadni az irodalmi eredeti élményének és üzenetének a felét sem, de közelebb állnak hozzájuk, mint a Trója (r: Wolfgang Petersen, 2004). A leghűebben filmesíthető regény talán Eric Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan című írása, mert mindkét értékelhető adaptációja szinte ’felolvassa szemre’ a kötetet a lehető legkisebb változtatásokkal (1930 és 1979).

e) Amikor színpadi színészek öregbítik a vászon hírnevét

A filmszínész más anyagból van faragva, mint a színpadi, hiszen más körülmény között dolgozik. Utóbbiak a színpadon élő ’egyenes adásban’ játszanak, míg a forgatásokon újra lehet venni egy elrontott, vagy kevésbé sikerült jelenetet többször is, miközben nem zavar a nézőtéri krahácsolás, hümmögés, kacaj. De ettől még nem könnyebb filmesnek lenni, hiszen órákig, unos-untalanul ugyanúgy grimaszolni szintén fárasztó, ha nem sikerül a várt jelenet. De a színpadi színész a magas kultúra bedolgozója, és többet időzik a Helikonon, mint egy filmsztárocska, tehát nagyobb a sűrűsége. Éppen ezért megtiszteli és hozott fénnyel árasztja el a celluloidszalagot, ha egy elismert színpadi színész játszik egy filmben, amelyet igényesen választott ki a felkérések közül. Megesett már, hogy egy elismert teátrumlakó színész neve adta el a filmet és hozott értéket bele, tehát mindkét harcmezőn jól csatázott, ami igencsak derekas viselkedés; mint aki az olimpián megnyeri mind a 100 méteres, mind a maratoni futást.
Eredetileg színpadi színészek, akik emelték a mozi minőségét:
Laurence Olivier, Peter O’Toole, Latinovits Zoltán, Kenneth Branagh, Jeremy Irons

f) Önhittségmentes, ill. közösség érdekében tevékenykedő sztárok

Aki megfogta az istenke lábát, vagy netán tehetsége és képességei a lehető legjobban kerülnek felhasználásra a filmiparban, tehát befutott és sikeres sztárrá vált, az emberi természet egyik legkellemetlenebb partícióját kezdi el nevelni a lelke egyik dohos zugában: a felsőbbségérzetet, ami ugyebár a hübrisz része. Nincs is megbotránkoztatóbb, mint amikor egy egyszerű melós (csak a show business miatt közismert) egy más által is eljátszható alakítására alapozva leereszkedik a rajongóihoz, bunkóságban versenyre kel a bulvársajtósokkal, az élet örömeinek hajszolásán kívül más szabadidős tevékenységet nem tud elképzelni, és hozzá két kézzel szórja a pénzt. Ha van erény a filmiparban, akkor azt a „jó hírnév szemérme” körülírással illethetjük. Mivel az emberi esendőségből adódik, természetes, hogy tisztes kivételektől eltekintve minden sztár elszáll önmagától, vissza abba az égbe, ahonnan hullva érkezett. De ezek a derék kevesek a jó szolgálatában nem visszaélnek, hanem élnek a hírnevükkel, hogy minél szélesebb ismeretséget hozzanak az adott jó ügynek. Háborús időkben a csapatok szórakoztatásával morált növeltek a csapatokban, hogy ezzel is szolgálják a hazát, mint például Marlene Dietrich, Carole Landis, vagy Glenn Miller, magyar vonatkozásban pedig Szelecky Zita, akit ezért a tettéért a háború utáni politika igazságtalanul száműzött a köztudatból. Nem lehet meglepő korreláció, hogy azokból a sztárokból lesznek jótevők, akik mentesek a sztárallűröktől, a kicsapongó viselkedéstől és az exhibicionizmustól, akik nem csak napihírnek való képmutatás, vagy adókedvezmény miatt jótékonykodnak, hanem önzetlen tiszta szívből és abból a megfontolásból, hogy a színész nemcsak a vászon előtt tehet jót az embertársaival.
Kiváló példát mutat erről a nemes viselkedésről Emma Thompson, Bob Hope, Audrey Hepburn, Angelina Jolie.

g) Tetszetős színésznő nem vetkezik pillanatnyi sikerért. (Verecundia-faktor)[2]

A film, amely képes bebalzsamozni az időt, és a pillanat látványát az örökkévalóságig rögzíteni, sokszor tanúja annak, hogy gyenge tehetségű, vagy vonzó külső megjelenésen túl más, filmiparban értékes tulajdonságot nem bitorló hölgy azzal tör zseniális színésztársai reputációjának közelébe, hogy virágzó nőiességének minden báját feltárja a kamera objektívének, az esetek többségében nézhetetlen, értéktelen filmforgatókönyv kedvéért. Ennek oka sokrétű; mind könnyű hírnevet, tehát a siker egyik fajtáját hozhatja – és további szerződéseket – a színésznőknek, hol egyszerűen a férfinézők ösztönös igényének, tehát a piszkos fantázia kisegítését a közönségben. Csak közben mindenki, a készítő is, és a néző is figyelmen kívül hagyja, hogy intim jelenetek elbeszélő filmben egyáltalán nem esszenciálisak, tehát nem szükségesek a történet narrálásához. A Hollywood-klisé követeli, hogy mindig legyen szerelmi szál minden zsánerfilmben; de a szerelem beteljesedését nem szükséges premier plánba bemutatni, azt más fajta ’film’ már kisajátította, hiszen ez annak a tiszta lényege. A Sörgyári capriccio (r: Jiri Menzel, 1980) szerelmi jelenetéhez nem volt szükséges a meztelennek látszó testrészek vonaglását bemutatni, mert elég annak célzásához az elvonuló turbékoló párnak a hálószoba ajtaját magukra csukni. Viszont a sörhűtő vízben lágyan fürdő meztelen női test látványa művészi képlátáshoz készült, egyáltalán nem önmutogatásból vagy kizsákmányolásból. Sosem végeznénk, ha felsorolnánk azokat a ’villantásokat’, amik célja csupán olcsó vizuális csábítás, és nem filmművészeti szándék (Halle Berry Kardhal jelenete tipikus példa). Mégis vannak még olyan attractive actress-ek Hollywoodban, akiknek esze ágában sincs vetkőzni, pedig az egész világ ezt várja; talán éppen ezért nem is teszik, mert így a feszültséget átkonvertálják a maguk javára (vagy mert már ezen olcsó trükk nélkül is sikeresek). Ilyen szemérmesen erényes nő Jennifer Aniston és Jennifer Love Hewitt.

[1] A kicsinyítőképzős angol ’csillagocska’ szándékosan félre van fordítva, angolul a hullócsillag comet.
[2] Latin: női szemérem, egészséges szégyenlőség, visszafogottság

Galéria