Talán az egyetlen magyar komédia, amelyik a cseh új hullám finom szellemességét próbálta meg átültetni hazai szájízekre, az a Gyarmathy Lívia ’Ismeri a Szandi-mandit? című’ alkotása. Természetesen átérződik rajta a szocializmus kísértete, amit jó magyarosan szatírába bújtatva szeretnek tálalni a művészek. Nincs ez másképp ezzel az alkotással sem. Hogyan is kínálja nekünk a ’Kádár-érát’ ez a film?

Gyarmathy Lívia 1969-es alkotását előszeretettel szokták a már elcsépelt ’Vegyüzemi Capriccio’ néven illetni, tekintettel a cseh új hullámos Jiřzi Menzel ’Sörgyári Capriccio’ című alkotására, amelynek hatása egyesek szerint kikerülhetetlenül szerepet játszott az ’Ismeri a Szandi-mandit?’ elkészülésében, holott az 11 évvel későbbi alkotás. A jelenlegi értekezés aktuális témája nem e két klasszikus komédia összehasonlítása – pedig ez is igen hálás feladat – hanem a magyar ’létező szocializmus’ jellemzése a filmben tükröződő benyomások által.

A film történetének szignifikáns helyszíne egy gyár, méghozzá olyan vegyüzem, ahol nem tudja senki allegorikusan, mi folyik a csöveiben, és a néző számára se derül ki, még ha sokszor gőz is tör elő belőlük vagy valami sárgás folyadékgejzír. Az erőltetett iparosítás, a modernizáció és a gomba módjára szaporodó gyárakhoz a társadalmi mentalitás még nem tudott felzárkózni, mert minél bonyolultabb valami, annál nehezebben lehet átlátni és megérteni. Annyit tudhatunk meg ebből a vegyüzemből, hogy az üzem vezetője az egyedüli mérnök a gyárban (Kállai Ferenc szerepe). A többi alkalmazott nem igen van szem előtt, és ha igen, akkor sem igen tevékenyek: a készülékkezelők elbóbiskolnak a műszakjuk alatt, a portások fontoskodnak a nyári munkán lévő – társadalmi munkát végző – diáklányoknak vagy éppen ide-oda szállítanak szobanövényeket.
A kapun belüli munkanélküliség ékes példája az Olajos nevű szívhalász szereplő (Sztankay István), akit munkán sose kapnak, éppen ezért van mérhetetlen szabadideje az új női alkalmazottaknak szelet csapni a maga faragatlan módján. A mérnök karaktere akár a jelen magyar vállalati vezetőről is mintázható: szabadon mozoghat a telepen, önmaga ossza be a munkaidejét, és reá nem vonatkoznak az utasítások (felhívja a figyelmet a kötelező védősisak használatára, de ő magára ezt nem vonatkoztatja). Munka alatt is a hobbijával foglalkozik, vagyis hajómodellhez rajzolgat terveket, mint később kiderül, minden hasonló cipőben járó ’fejes’ kolléga – a marxi elidegenedés itt felülről kezdődik -. A titkárnője se különb, azzal az egypálcás indokkal hagyja abba a feladatát, hogy neki éppen továbbképzésre kell mennie, bármit is jelentsen az, hiszen nem derül ki, és felettébb furcsa, hogy ’csak úgy’ ezt meg lehet tenni.

A műszaki állapotok felettébb rosszak, bármiről is legyen szó. A műszerek hajlamosak a megbolondulásra, de senki sem esik kétségbe ezek miatt. Az üzemi baleset folytán a szivárgást faékkel ’foltozó’ dolgozó mondata mindent elárul: „Ma legalább megkerestük a pénzünket:’
Ha nagyon szimbolikusan akarjuk értelmezni az egész gyárat, akkor az üzem maga a szocializmus, ahol a keringő lötty a kommunista ideológia, amely ugyan sokszor kiszámíthatatlanul viselkedik és veszélyesen, és az üzemhibákat hozzá nem való dolgokkal próbálják meg megjavítani. Egy fadugó a szivárgó fémcsőben nem a megoldás, csak az ideiglenes kezelése a bajoknak. Egyszer pedig majd csak összeesik, ha a megfelelő körülmények összeadódnak egy adott pillanatban.
Maga az ingatlan elégtelen állapota mégsem múlja felül az ingóságok, esetünkben a járművek műszaki állapotát. Az nyitójelenet Ikarusz busza boldog, hogy egyáltalán működik – ez is teljes nyugalommal vonatkoztatható a főváros jelenlegi tömegközlekedésének gépjárműparkjára -, egy személyautó abszurd módon lengést csillapít, minden kerékpár eldől legalább egyszer a használata közben. Miközben a hibatűrés csupán csak elméletben alacsony, ahogy azt a biztonsági vizsgán tetten érhető.
Feltűnően hiányoznak a politikai vonatkozások a filmből, sehol egy funkci, vagy agitpropos káder. A lakótelep építése alatti sallangos beszédet adó, láthatólag szellemi foglalkozásúak azért próbálkoznak a munka becsületét értéktelen kitüntetésekkel feltüzelni, természetesen társadalmi – ti. ingyen munka – keretek között, láthatólag elenyésző sikerrel.

Nevezhetjük ezt a motiválatlanságot a munka aspektusából a szocializmus nyavalyájának? Kísértett talán ebben a forgatókönyvben is az azonos évben, azonos szereplővel forgatott A tanú Pelikán elvtársának szavajárása, miszerint ’-Épül a szocializmus nélkülem is’? Nem új keletű jelenség ez, már József Attila is szóvá tette a Majd emlékezni jó lesz (1935) versében:

De majd fölállok s zúgom nemsokára –
Adjátok meg a munka örömét,
Adjatok kedvet, nékem nem elég
A munkabér, a munkaerő ára!

Illetve ahogy a Bérmunkás-balladában (1934) így írja:

Bérünk van, nincsen örömünk.
A kollegialitás a munkahelyen nem erősödik, mert minden alkalmazott elszeparálva végzi láthatatlan munkáját, inkább a szórakozás, a szabadidő alatt keresik egymás társaságát, de akkor is önös érdekből, ahogy a potyaleső a korhely mama (Dayka Margit), vagy a kéjvágyó Olajos; de testi örömöt keres a többi kolléga is, illetve a nyári gyakorlatát ’rajzoló’ bakfis Juli (Schütz Ila) is, ki közben erősen szocializálódik. Egy gyár, ahol nyomelemekben sem lehet rátalálni a termelékenységre, se bármilyen produktumra, csupán idejét elütő munkásokra, vagy szigorúságba menekülő zsémbes öregasszonyokra, – hiszen ebben a gyárban ’nincs nő’, csak nyugdíj előtti asszonyok -. Piroska (Soós Edit) és Juli ezt a zárt rendszert – amilyen a beszerelés alatt lévő kameralánc – feloldja, de ezzel se nem javítanak rajta, se nem rontanak.
A hiánygazdaságban feltűnően minden kapható, még ha jegyre is, még a nyugati imperialista tingli-tangli slágerek is utat törnek maguknak, még ha közben csorbát is szenved a kiejtésük és az előadásmódjuk (a szandi-mandi a Sunday-Monday ferdítése). Az égetett szesszel ’tuningolt’ korsó sör, amit a jelen kamaszai csak ’akció-sörnek’ neveznek, is láthatólag tisztes múlttal rendelkezik, hiszen nem csak a szocializmusra jellemző, hogy társaságban, vagy hangulatépítésre azonnal mindenki a poharakért nyúl, ahogy a ’dicsőséges-múlt’ sportemlékeibe menekülő, és azt formába gyúrni igyekvő apuka is teszi. Tipikus szocialista idillt tükröz a lakótelepi házak építési területe, és maguk az épületek is. A leendő lakónegyed körül tanyázó perioikoszok szimbiózisban állnak a közeli gyárral, hisz mindannyian kapcsolatban állnak vele, főleg munkaügyileg. Ezért is célozza meg Juli a gyári munkát: közel lakik, meg a papa is itt dolgozik. Minek ide több szándék?

Található egy tótumfaktum cukrász is a filmben, a kaposvári cukrász személyében, mint a mindenkori klasszikus maszek sztereotípia méltó képviselője, ő is azt hiszi, ha mindenhez hozzá tud szólni, az már azt jelenti, mindenhez ért, és így tanácsai a leghasznosabbak. Azért ítélhető e szereplő mindenkori klasszikus példának, mert ez se nem magyar, se nem modern jelenség, már Platón, az Apológiájában említést tesz erről a ’mester-betegségről’ a VIII. részben: „mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb, és bizony ez a hibájuk eltakarta azt a bölcsességet is.”
De szóvá tehetjük a szolidaritást, illetve a jó modor megjelenését is ebben a filmalkotásban, amely – a jelenlegi viszonyokhoz mérve – a valóságban sokkal erősebb, és szélesebb körű volt. Habár ebben a filmvilágban, ha valaki fuldoklik, jót nevetnek rajta és az így kicsikart jókedvvel nézik tovább az eseményt, míg aki a kimentésre siet, azt a fuldokló inkább a vízbe veszejteni akarja, és cseppet sem érzi szükségét meghálálni az életmentést. A párbeszédek hatékonysága is csúfos léket kap a teljes játékidő alatt, mert ennyi mellé- és elbeszélést, válaszolatlanul hagyott kérdést nehezen találni vígjátékokban.

Mindez csupán kortünet lenne, vagy szándékolt szatirikus ferdítése a valóságnak?
A szellemi alultápláltság nem tünete, hanem mellékhatása a lélektelen gyári munkának, és a szárnyszegett magyar gazdaság akkoriban is csak tollait szaporította – termelő üzemek alakjában – és nem a szárnyalás elméletével foglalkozott. És ahogy kizárólag tollakkal sem lehetséges szárnyra kapni, úgy két kerékkel sem lehet még kerékpározni, mert hiányzik hozzá a váz. Ez a film arról ad tanúbizonyságot a jelen nézőjének, – ha annak van szociodemográfiai érzékenysége -, hogy egy olyan korszakban, ahol nem létezett selejt a filmgyárban (sem sehol), ott a tétlenséget nyíltan bemutató szatirikus-komédiát elfelejtik betiltani, amit A tanú esetében rögtön megtettek. Ebben a filmben megvalósul a valódi egyenlőség: senki sem dolgozik.

Galéria