Napjaink megannyi kábelcsatorna kínálatában sokszor ütközünk fel az ételekhez kapcsolódó műsorokon. Hol termesztik a hozzá szükséges nyersanyagokat, hol elkészítik az emberi modor megannyi árnyalatában, hol elfogyasztják. Ez utóbbi műfajnak is rengeteg stílusárnyalata létezik: hol lényegtelen, de látványos celebek kutyulnak össze egymásnak néha fogyasztásra aligha alkalmas étket, hol az emberi tűrőképesség határát súroló mennyiséget próbálnak meg a fejükbe tömni adott idő alatt.

Ez utóbbiba tartozik bele a már címében is kompetitív tartalmat sugárzó Man vs. Food, vagyis a Fald fel Amerikát!, amely a magyar címfordítók meghökkentő munkájának egyik gyöngyszeme. Műsorvezetőnk és főszereplőnk Adam Richman, aki önmagát hobbi-evőnek, az ételek szerelmesének tartja, és létcélja inkább az élj, hogy egyél, mint az egyél, hogy élj kardinális életszemlélet gyakorlatba való átültetése. Beutazza az Egyesült Államokat, hogy a lehető legkülönbözőbb pontjain tipikus jenki kifőzdékben megkóstolja a helyi különlegességeket. Ez utóbbi mondat teljesen elhatárolódik a valóságtól, ha legalább háromnál több részt sikerült tekintetünkkel végigkísérnünk: ugyanis vérbeli amerikai műsorról és tartalomról lévén szó, a különlegesség alatt szinte kizárólag a hamburger megannyi variációját kell értenünk. Európai szemmel ezért is kiábrándító látni, egy kettévágott zsemle közé hogy képesek egyesek a lehető legtöbb élelmiszert belezsúfolni, ahelyett, hogy valami mást készítenének belőle, áldozva ezzel a változatosság oltárán. De a műsor versenye mégsem a menüsor minőségében lesz megtalálható, hanem az adagok mennyiségében. A kvantitatív oldal egyenesen meghökkentő: ugyanis az ötletes fantázianévvel feltupírozott hamburgerek közel félállatnyi hússzeleteket tartalmaznak, néha egy megtermett óvodás gyermek magasságát és talán súlyát is elérik, és tányér helyett sokszor célszerűbb lenne targoncával szervírozni őket. A köret legtöbbször sültburgonya méregerős chiliszósszal, amit a hatékonyság végett legtöbbször beledolgoznak a hamburgerbe, nehogy összepiszkítsa a kezét a művész úr. Adam bátorsága és teherbírása irigylésre sarkaló, a déli államokban, ahol gasztronómiában már főleg a mexikói ízek dominálnak, egyenesen a paprika pokol várja mindig csak vissza. Hogy jalapeño vagy chili, az tökéletesen nem számít, csakis a kapszaicin, a paprika erejét adó alkaloida, és az, hogy fájjon neki. Az ilyen esetekben, amikor az étel szerelmese könnyezve táplálkozik, biztosak lehetünk benne, hogy elviselhetőbbnek érezné, ha inkább forró ólmot kellene nyelnie. Igen-igen, a szerelemben vannak kellemes és kellemetlen pillanatok is.

Állítólag e joviális és igen barátságos Adam nemcsak, a helyi kifőzdék speciális kínálatát és belsőépítészeti értékeit mutatja be, hanem elbarangol a környék boltjaiba és nyüzsgő piacaira, bemutatja a városok kultúráját és a lakóik szokásait. Azért fűződött az állítólag szó a mondat elejére, mert felvezető pillanatokat leszámítva nemigen hagyja el a forgatás az aktuális lacikonyhát, így a helyi kultúra és a szociológiai vizsgálódások szinte kizárólag a gőzben úszó és füstös konyhában tevékenykedő személyzetből és az értékesítő helyiségben levő, a műsorhoz örömmel statisztáló vendégekből vonatkoztatható le. És amit ezekből megtudunk, sajnos az nem árnyalja tovább az amerikai népről kialakított európai véleményünket, amelyek nagyjából a következőek lehetnek:
A felgyorsult világ átkaként meghonosodott gyorsételek, amelyek nem a főétkezések helyettesítését vannak hívatni, hanem csupán csak elodázni az éhségérzetet, átcsoportosultak főétkezéssé arrafelé. Így válik a hamburgerből kiadós ebéd, természetesen valami cukrozott üdítővel, mert ugyebár, se aperitif se digestif nem illik hozzá. Mindezt egyöntetűen jellemzi még az üres kalóriák hihetetlenül magas értéke, amit a zsírtól tocsogó húsban, a töméntelen sajtfelhasználásban és a ropogóssá sütött több maréknyi bacon szalonna betétben látunk megtestesülni. Húst hússal esznek, abból is az igen komoly marhából, de azt mindig, így szinte az embernek az a megérzése, hogy az USA-ban a csapból is marhahús folyik. Társadalmi rétegződés szempontjából a bemutatott vendéglátóipari helyiségek vendégköre a tisztes középosztályból kerül ki, az ún. proli-burzsuj szegmens láthatólag máshova jár étkezni, mindebből lekövetkeztethető, hogy a műsor nem ad teljes és átfogó ábrázolás az észak-amerikai társadalom valós étkezési szokásairól, de néha azaz érzésünk, hogy ennek ellenére ezt szeretné elérni.

A termelő vagy kínálat oldaláról tekintve szintén ambivalens érzések gyújtópontjába kerülünk, hiszen ha eltekintünk a műsor tárgyától, vagyis a műsorvezető harcáról az aktuális gigászi étellel, akkor a meginterjúvolt vagy csak a háttérben némán táplálkozó vendégek esetéből megtudható, hogy szeretnek akkora adagot kiporciózni a mindenkori amerikai étkezde konyhájában, amit a vendég nem képes már megenni. Vagyis reputációs ereje van az olyan éttermeknek, amiket nem lehet ’kienni’ a készletéből. Mindez ugyan az amerikai gazdaság egyik mozgató rugóját adja –a szó szerinti és átvitt értelmű fogyasztást-, de mi az öreg kontinensről ebből csakis a felelőtlen és meggondolatlan pazarlást látjuk, egy harmadik világbeli pedig felüvöltene fájdalmában. Mellesleg itt van a már említett gasztronómiai egysíkúság: vertikálisan bővítik a kínálatot –minél variáltabb junk food– és nem horizontálisan, vagyis valami más ételt készítenének el inkább az adott nyersanyagokból. Viszont a variálás, az ételek külső és belső tartalmának megváltoztatása, szintén csak hagy kívánni valót maga után, ugyanis a fűszerek végtelen kombinációja helyett inkább a fokozásban, valaminek az eltúlozásában találják meg a módit. Erre a legjobb példa az unalomig hajszolt chilimártásnak anyakönyvezett méregerős vendégjátékos, amit még csak a palacsintára nem kentek a műsor eddigi részeiben, de mindig jelen van. Mindezekből már könnyedén kitalálhatjuk, miket is eszik ez a színésznek sem utolsó Adam srác: minél nagyobb méretű, minél több alapanyagot tartalmazó, minél erősebb ételt.

Ha nem lenne közép-amerikai behatás az amerikai konyhán – paprikaszószok, tacco, nacho, churro és a többi – akkor valóban csakis családi méretű húsos zsemléket burkolnának ebben az adásban ketchuppel és mustárral, ami így elég gyorsan egyhangúvá válna. De ennek örömére és ellenére a legnagyobb mágneses erőt mégiscsak az abszurdumig duzzasztott versenyételek látványa generálja, amit kizárólag prefixumokban (mega- ;giga- ;terra- ; stb.) lehet jellemezni. Kétségtelenül izgalmas és szórakoztató minden egyes epizódja ennek a már harmadik évadot is megélt sorozatnak, mégsem tud megváltozni a véleményünk a csillagsávos lobogó gyermekeinek étkezési szokásain.

Galéria