Adott egy szimpatikus család, egy kevésbé szimpatikus apukával, aki egy jobb időket megélt, megtörtént brutális gyilkosságokat feldolgozó, azokból könyvet kreáló író. A família anyagi okokból új helyre költözik, ahol apuka alkothat, ám apuka – bölcsen – elhallgatja, hogy egy korábban kiirtott család házát választotta új lakóhelyül.

Nincs lacafaca, a film – in medias res – sokkoló képsorokkal indul. Négy csuklyás akasztott ember függ a fán, és kapálódzó agóniájukkal indít a kamera. A készítők dicséretére legyen szólva, hogy a sodró lendület majdnem a film végéig kitart, így különösebb bevezetés nélkül nagyjából a tizedik percben eljutunk a konfliktusforráshoz, az ominózus dobozhoz, amely a gyilkosságokat rögzítő házimozi szalagokat tartalmazza. (Szkeptikus nézők, illetve azok, akik képtelenek felfüggeszteni józan kételkedésüket, ilyenkor már a fejüket csóválják… azok a bizonyos dobozok már a horrortörténelem gyerekkora óta csak rosszat jelentenek (The Box – A doboz), főleg ha üres padláson találják meg őket (The Possession – Démoni doboz).

Laikus horrornézők vallják, hogy az igazán rémületes horrort elég vagy csak hallgatni, vagy csak nézni. A Sinister DDS hangzását jó pár decibellel alacsonyabbra kellene tekerni, mert az indokolatlan paráztatás miatt az ülve kihordott szívinfarktus mellett a dobhártyánk is kiszakad, így én frankón befogott fülekkel lestem a vetítővászonra, amikor egy-egy rémisztő jelenetet sejtettem, – és nem kevés ilyen volt. A régi super 8-as szalagokon kegyetlen gyilkosságok jelennek meg, fulladástól kezdve, égetésen keresztül a torkok darabolásig. Mégsem ezek a legbrutálisabb pillanatok, hanem amikor a klausztrofóbiás, rémálmokban gyötrődő gyerek artikulálatlan üvöltéssel kifeszül egy dobozból – ez a jelenet alighanem bekerül a horrortörténelem legbizarrabb és legiszonytatóbb szcénái közé.  És pontosan itt kell kiemelni – és ha nem lenne némileg természetellenes, piedesztálra emelni – a zenét. Cristopher Jung rangos horrorfilm zeneszerző, aki egyedi megoldásaival teljesen egyedi audiovilágot teremt a film képeihez. Elidegenítő zongora szólói, gyomorrezgető basszusai, diszharmonikusan recsegő dallam(talanság)ai pusztán a hangzás szintjén is a frászt hozzák a nézőre.

Ez a frász pedig konstansan megmarad, az utolsó pillanatig, mert ez a film bizony mestermű a maga zsánerében. Nem egy kaszabolós-trash horror, hanem a legbelsőbb félelmeinket megcélzó audiovizuális sokk. Iszonyként pedig nem egy nevesített szörny, hanem Jung kollektív tudattalan archetípusának rettegése jelenik meg. Ahogy göngyölődik a történet, és a padlásbeli dobozból előkerülnek egy vélelmezett sorozatgyilkos családokat lemészárló, dokumentarista jellegű amatőr felvételei, úgy lesz úrrá rajtunk az iszonyat, miszerint mégsem egy becserkészhető, elfogható és börtönbe zárható gyilkosról van szó. (Az ebben az esetben ugyanis megnyugtató lenne!)

A démon az a bizonyos „Boogieman”, aki az angolszász kultúrkör babonáin szocializálódott rettegők legfélelmetesebb réme. Magyarul – jobb híján – általában „mumusnak” fordítják, ami némi vicces feloldást ad az eredeti jelentéstartalomnak. (A karakter egyébként komoly karriert futott be a ’Boogeyman’ filmek terén, és képlékenysége miatt még számtalan kiaknázatlan lehetőséget rejt magában.) A 70’-es évek óta cidrizhetünk az arcot kapott híres horror szereplőktől. Michael  Myers (Halloween), Jason Voorhees (Péntek 13) vagy Freddy Krueger képe ikonikus erővel égett bele a tudatunk alatti félelmeink régióiba. Azóta már erősebb és hatásvadászabb figurákat kreáltak a hivatásosok, és bizony senki nem találkozna szívesen egy sötét utcában Samarával (A kör), vagy a Kirakós Gyilkossal (Saw). A Sinister mumusa csak egy elmosódott 8 mm-es filmkockáján látható, de valami olyan félelmetes, hogy külön díjat érdemelne az őt megálmodó animátorok kreatív stábja.

A horrorok megszokott hatásmechanizmusa folytán a természetfeletti, irreális kontextus miatt nincs végleges megoldás, és a feszültség is megmarad. Így talán még diszkomfortosabb az a hiányérzet, ami a „the end” főcím után nyomaszt. A Boogieman ugyanis megint csak egy megszemélyesítés nélküli démoni figura maradt, így nincs olyan, aki elvinné a balhét úgy, hogy megnyugtatóan le lehessen zárni a történetet magunkban.  A Sinistert egyébként olyan becsületes szakmabeliek hozták össze, mint Scott Derrickson (Hellraiser: Inferno és Ördögűzés Emily Rose üdvéért rendezője), és C. Robert Cargill (Paranormal Activity producere). A film egy korrekt horror, bármennyire is thriller a bekategorizálása – mert utóbbinak bizony elég erős. A nüansznyi hiányérzet talán csak abban érhető tetten, hogy egy valóban minden téren mesterien megkomponált rémsztorit látunk, melyet néhol alulmúl a történet, és leginkább a némileg sejthető végkifejlet. Ám az, hogy lényegesen erősebb a forma, mint a tartalom, semmit nem von le a tét nélküli rettegés furcsa élvezeti értékéből.

 

Sinister (2012)

színes, magyarul beszélő, amerikai thriller

110 perc

Előzetes

Galéria