Sok víz lefolyt a Temzén mióta a briteknél megjelent és spin-offként szétszóródott a szélrózsa minden irányába az utca egyszerű emberét trükkösen átverő, svindleres műsorfajta, amely legújabb epizódját napról-napra várjuk valamelyik hazai kábelcsatorna kínálatában. Íme, az aktuális 5 Eurós kérdés: miért is?

A népszerű televíziós műsorok még azoknak is ismerősen csengenek, akik elbújnak a saját televíziójuk elől, vagy elővigyázatosságból netán be se kapcsolják azt, hiszen különböző reklámfelületekről, és más médiumokból így is megtalálják ezek a rejtőzködő életmódot folytatót is; nem is beszélve az ismerősökről, kik úgyis felhozzák az aktualitásokat beszélgetéseik során, bármennyire értelmes is éppen az. A Svindlerekről, vagyis a The Real Hustle-ról így mindenki tudomást szerzett már, még az is, aki egy részt sem látott belőle.

2006-ban a BBC Three egy igen gyümölcsöző nézői igényt fedezett fel: a reality bűnözést, amely egyszerre elégíti ki az ember kíváncsiságát és a leskelődési vágyait, mellé pedig felkínálta a csibészség izgalmas világát, és mindezért még csak fel sem kell kelni a fotelből. Ezt a mókás ötvözetet pedig professzionális csomagolásba bújtatták mind a forgatókönyv fokozott kihegyezésével, mind a főszereplő/műsorvezetők kiválasztásával. Ez nem egy szedett-vedett banda, hanem tudatosan válogatott örömkatonák, akik egyéni képességeikből juttatnak a közösbe, mellesleg pedig az utolsó karmozdulataikig fel vannak építve: található köztük intellektuális szellemi ötlet-betyár, tettekre mindig kész jó svádájú – ti. jó beszélőkéjű[1] – mackó, és egy attraktivitásával hatást keltő porcelánarcú cicalány. Később ehhez az alpha-csapathoz különböző képességűek is csapódnak, mint például egy fejszámoló művész, vagy villámkezű kártyazsonglőr.

Az aranyat érő ötlet annyi volt, hogy ismeretterjesztés égisze alatt mutassuk meg a nézőnek, mennyire fifikás átverések és csalások áldozataivá válhatnak mindennapi életük során. Ezért szereplőink a klasszikus és bevált technikákat a rejtett kamerák kereszttüzében végre is hajtják, hogy a sikeresség után a nyilvánosság előtt kiengeszteljék az áldozataikat. Kész átverés, csak most nem az áldozat reputációja a célpont, hanem annak pénztárcája és vagyona.

Kérdés, hogy erkölcsileg nem-e kissé visszatetsző a kvázi bűnt elkövető műsorvezetőknek szurkolni még akkor is, ha a végén mea culpáznak, vagy visszaszolgáltatják a kicsalt szajrét? És mindezt rögzítve a kamerák által…
Az elsődleges hatás ugyanis az együttérzés, a ’hősökkel’ való azonosulásból való személyes élményen alapul. Nem annak szurkol a néző, hogy az áldozat – akit suckernek, vagyis baleknak hívnak, valószínűleg hálából – mikor veszi észre, hogy metszik a zsebét és önvédelemből üsse ki a fogát a műsorvezetőnek, hanem pont az elkövetőnek, hogy minél tisztábban hajtsa végre a feladatát. Kissé álságos és megosztó így a műsor, hiszen azt hisszük, hogy vagyunk mi, vagyis a stáb és én, a néző, és van a balekok halmaza, akikhez én nem tartozom, mert ugye, én nézem a sorozatot. Ez a cinkosi elismerés adja a sava-borsát a műsornak. Egyfajta védettséget szuggerálnak nekünk, amiért kívülállóként tekintünk a lenézett áldozatokra.

Ha ezen a szociológiai átlényegülésen túlestünk, akkor át is térhetünk a műsor technikai részlegére, mivel ez is megér egy misét. Ugyanis hőseink nem elégednek meg a kézügyességük hatásos, bár rövid hatótávolságával, muszáj minden rafinált eszközt bevetni a műsor változatosságának érdekében. Nos, közép-európai szemmel nézve, ezen a banánhéjon csúszik meg az egész miliő, mivel olyan magas technológiával fegyverkeznek fel, hogy a magyar rafkós egy fővárosi aluljáróban kétszer meggondolja, hogy bicskát nyit, vagy egy milliókat érő csúcs-szuper laptopot, amiben a legbénább kütyü is valamilyen radar, ha apróhoz szeretne jutni. Egyszerűen nem életszerű, hogy magas számítógépes ismereteket, elérhetetlen elektronikai eszközöket és hatalmas likvid tőkét kell bevetnünk azért, hogy feltörjünk egy okostelefont számlaszámokért, vagy létrehozzunk egy pseudo-vállalkozást eladóhelyiséggel, hogy bóvlit áruljunk benne jó drágán. 10 ötletből jó, ha egy érné el a megvalósulási szintet drága hazánkban; ennyi erővel ötletesebbnek tűnik, ha kaphatna egy reality show-t a tevékenykedő whiskys rabló is. Kizárólagosan csak a gazdaságilag és társadalmilag fejlettebb EU nyugati részén nem tűnnek ezek a ravasz trükkök valószínűtlennek, és ez az egyetlen nyugtalanító skrupulus, ami meggátolja az ötlet nemzetközivé válását.

Aggályaink a valóság hű reprezentációjában úgy is kicsúcsosodhatnak, hogy ezek a svindlerek még nem akadtak bele valódi bűnözői szervek szféráiba, pedig nagyon is konkurenciának tűnhetnek. Egy rosszhírű kaszinó megrövidítése után látványos újdonságként hatna, mondjuk az operatőr betoncsizmába öltöztetve, miközben két marcona karonfogva kíséri a híd felé, de erre esély sincs, mert bármennyire is élethű a műsor, a lehető legnagyobb tekintettel vannak a környezet kiszámíthatóságára.

Mint minden ’ismeretterjesztő’ tévésorozat esetén – jó példa erre a MythBusters esete – az első néhány évad számít az eredeti ötlet legélvezetesebb kihasználásának, hogy majd a siker hajszolása okán az erőltetéseknek hála gyengüljön a minőség és csökkenjenek az ötletek. Ha szélesítik a palettát, akkor felhígítják az eredeti koncepciót, így olyasmit látunk majd a sokadik évadra, ami már köszönő viszonyban sincs az elsővel. Az efféle elsivárosodás szélsőségei lehetnek a túlbonyolítás vagy a leegyszerűsítés, mindegyikre találhatunk kedvünkre valót a késői évadokból. A Svindlerek esetében a spin-off rügyek, a szétágazó, azonos tartalmat nyújtó, de megváltoztatott skinekbe csomagolt testvérműsorok jelentik az alkonyt. A Cinkelők – The Takedown – vagy Az amerikai svindlerek – The Real Hustle USA – mind az eredeti ötlet továbbélése megváltozott körülmények és helyszínek között. Ennyi évad után pedig még mindig nem okoztak annyi kárt az embereknek, hogy azok istenfélővé váljanak, pedig átvitt értelemben ez lenne a cél, vagyis hogy ’felkészítsenek’ minket, az egyszerűen egyszeri nézőket, hasonló csalafintaságokra.

_____________________________
[1] Suada a római vallásban a rábeszélés istennője volt, és nem a decens megjelenésé, mint ahogy sokan tévesen használják a kifejezést.

Galéria