A közelmúltban történt aktuálpolitikai események miatt mi, magyarok, mostanában érzékenyebben reagálunk a ’plágium’ témára. Ám ha elvonatkoztatunk a maga után rossz szájízt hagyó disszertációs botránytól, önmagában is napi szinten találkozunk a problémával. Ki nem ékeskedik néha más tollával? Ki nem idéz másoktól olykor, és adja el saját gondolataként egy közösségi portálon? Ki nem próbált már idegen tudást belecsempészni dolgozatba, tesztbe vagy vizsgába, azt eredetiként feltüntetve?

Ez a bizonyos sokat vitatott, és manapság nehezen kivitelezhető EREDETISÉG a témája a Lopott szavak című filmnek. A történet egy felolvasóesten kezdődik, ahol egy befutott író (az idősödően és kissé szétalkoholizált imidzzsel is remekelő Dennis Quaid) mutatja be a könyvét, azzal a kategorikus imperatívusszal kezdve, miszerint: „ÍRTAM: ÉN.” Az ő narrációja mintegy mesélőként fogja keretbe a sztorit, melynek szükségességét egészen addig a pontig nem értjük, amíg az események belefutnak a jelenbe. Az író könyve ugyanis egy íróról szól (Bradley Cooper , a film egyik meglepetése, akit eddig jobbára idióta komédiákban láttunk), aki masszív alkotói válságban szenved. Kedvese a nehéz időkben is kitart mellette (az egzotikus szépségű Zoe Saldana, aki szintén ebben az opuszban kapja meg a nagy kiugrás lehetőségét), így amikor összeházasodnak, elutaznak nászútra Párizsba. Itt jut főhősünk kezébe egy avítt bőrtáskából egy régi kézirat, amelyet nem sokkal később sajátjaként jelentet meg – óriási szakmai és közönségsikert aratva a különleges történettel.

A már előre sejtetett konfliktus egy öregember személyében jelenik meg. Ő ugyanis azt állítja, hogy a bestsellerré vált könyv története az övé, a kézirat is az övé volt, és Párizsban veszítette el a háború idején. „Jobb ha megismeri a történetet a történet mögött.” – mondja az öreg, akit Jeremy Irons alakít, bár játéka folytán az a felemelő érzésünk alakul ki, hogy nem is kell játszani, olyannyira ’övé’ a karakter. Ezen a ponton válik világossá, hogy a film egy hármas koncentrikus körbe ágyazott történet. Három elbeszélői szinttel, három narrátorral és három idősíkkal kell megbirkóznia az ellustult nézőnek.

A film kuriózum jellege több olyan nagyszerű elődöt idéz meg, melyek hasonló tematikában szólítják meg az embert. A Polanski-féle ’The Ghost Writer’ leginkább atmoszférájában és a kulcsprobléma témájában ugrik be, hiszen ott egy „szellemíró” – Ewan McGregor – valaki más helyett, ám az ő neve alatt ír meg egy regényt, ennek minden felmerülő erkölcsi problémájával együtt. A rendkívül elmés ’Felforgatókönyv’ című vígjáték pedig a narratív struktúra miatt jut eszünkbe, abban ugyanis egy belső hang, – mint később kiderül – egy írónő elbeszélése zavarja meg verbálisan és befolyásolja ténylegesen – a főhős életét. Az emlékezetes ’Ház a tónál’ romantikus dráma – Keanu Reeves és Sandra Bullock gyönyörű duójával  – a melankolikus hangulat, és mindenekelőtt az idősíkok közötti elbeszélői ugrálás miatt sejlik fel.

Szeretem azokat a történeteket, melyekben áthallások, utalások és idézgetések vannak, és maga a mű is intertextusként működik. Ha a filmben látok egy könyvet, akkor annak utánanézek.  Ha egy rendező beemel a filmjébe egy szerzőt, vagy egy másik szövegből bármit, akkor annak átgondolt jelentősége van, és mintegy mankóként funkcionálhat a megértéshez. Amikor a főhős és az öregember először találkozik, előbbi egy John Fante regényt olvas, a Kárhozott szeretőket. (Utóbb egyértelmű analógia fedezhető fel az említett regény és a film főszereplője között. Fante hőse egy idealista fiatal író, aki abban a reményben kezd új életet, hogy végre megírhassa élete nagy regényét, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak.) Többszörös utalás esik Hemingway-re is, és a Nap is felkel c. regényre, hiszen a kéziratot magáénak hazudó író a „lázongó ifjúság” generációjához tartozónak vallja magát, ahová anno Hemingway-t is sorolták.

A több idő – és térsíkon elbeszélt filmek nagy rutint és összeszedett dramaturgiát követelnek. Ebből következően  – illetve ennek hiányában – a  szépen fényképezett, lassú ütemben elbeszélt történet néhol bicegőssé válik, és professzionálisabb forgatókönyv hiányában egy-egy jelenet ’leül’, némely dialógus pedig vontatott lesz. Így a film felénél a ’történjen már valami’ érzés elemi erővel lesz úrrá a néző és szinte ingerültté teszi. A hirtelen beszúrt  dramaturgiai csavar – miszerint talán nem is létezik az EREDETI sztorit prezentáló öregember – hallatán pedig felszisszenünk , és az a kínos érzésünk alakul ki, hogy NEM TUDJUK, ki a valós és ki a fiktív szereplő, KI meséli el KINEK az életét, és kicsoda az elsőszámú narrátor, akinek hihetünk, akiben megbízhatunk.

Az elsőfilmes rendezőpáros (Brian Klugman és Lee Sternthal) dicséretes debütálása nem csak biztató kezdet a komoly, lassú folyású, epikusan szép hangulatú filmek terén. A lopott szavaknak külön érdeme, hogy olyan színészt rángatott ki a „vicces-lump szépfiú” kategóriából, mint a leginkább – immáron trilogiává bővült – Másnaposok blődli-komédia főhősét alakító Bradley Coopert. Zoe Saldana pedig arra kapott lehetőséget, hogy a róla beugró első asszociációt – kékbőrű humanoid na’vi – is szabadjára engedjük, és ezentúl komoly drámai szerepekben lássuk viszont az Avatar hősnőjét.

Az, hogy a történetet meg kell fejteni, és hogy a belefeledkezős, pompás képekkel fotografált film  bizony egy ’agyalós’ sztori, nem egy kényelmes és pusztán belefeledkezős befogadást igényel. A lopott szavak bizony felkavar, elgondolkodtat, megoszt, és azt a kényelmetlen, bár egyben izgalmas érzetet kelti a nézőben, hogy még ha elsőre nem is sikerül megfejteni vagy egységes konszenzusra jutni a konzekvenciát illetően, azonban sokadig átgondolásra feltárja rejtett értelmét, ami nem más, amit az öreg is megfogalmaz, –  és akár mindhárom történet mottója is lehetne: „Mindannyian hozunk döntéseket. Csak aztán nehéz velül együttélni.” Vagyis nincs tanulság , és legfőképpen nincs megoldás – és feloldás.

Előzetes

Galéria