200 millió dolláros költségvetéssel készült, és már a nyitó héten 116 millió dollárt tudott hozni, és később is jól teljesített. Ez nagy részben köszönhető a film húzóneveinek, mint az őrült kalapos szerepében remeklő Johnny Deppnek, a fehér királynőt játszó Anne Hathawaynek, valamint Burton nejének, a vörös királynőt alakító Helena Bonham Carternek. Alice szerepére Burton egy viszonylag ismeretlen színésznőt, az ausztráliai Mia Wasikowskát választotta, és nem volt rossz döntés, nagyon természetesnek érezzük alakítását.

Tim Burton életrajzába tökéletesen illeszkedik ez a film, amit a Walt Disneyvel együtt valósíthatott meg, annál a stúdiónál aki végül is felfedezte Hollywoodnak ezt az igazán üde színfoltot. Két filmre szóló megállapodást kötöttek, aminek az első darabja ez a film, és hamarosan várható első igazi játékfilmjének, a Frankenweenie-nek a feldolgozása is, ami 1984–ben még nem válhatott igazi sikerré korhatáros besorolása miatt. Tehetségének és egyedi stílusának köszönhetően mindig is képes volt rá hogy függetlenítse magát, és saját szája íze szerint készítse el filmjeit. Ez a film is jellegzetesen „timburtonos”-re sikerült, látványvilágával, borongósságával, elképesztő karaktereivel, és a már-már elmaradhatatlan színészekkel.

Burton elmondása szerint egy teljesen újszerű filmet szeretett volna alkotni Lewis Carroll meseregénye alapján, de Alice klasszikus figurájának megtartásával. Amióta gyakorlatilag filmkészítés létezik, azóta szeretnék minél jobban visszaadni a regény varázslatos világát, és ehhez talán Burton jár a legközelebb, hála a XXI. századi számítógépes technikának. Az első adaptáció 1903-ban készült, tehát 107 évvel korábban, és már akkor is bevetettek minden akkoriban elérhető filmes trükköt, így ebből a szempontból is méltó utód a 2010-es verzió. Tim Burton az élő szereplőket számítógépes animációval kombinálja; gyakorlatilag Csodaország összes karaktere átesik valamilyen változtatáson, van aki teljes egészében csak mint animáció jelenik meg, a színész csak hangját kölcsönzi a figurának.

Ugyanakkor mégse érezzük soknak a CGI-t, mert kellőképpen igényesen és szép, a játékidő sem túl hosszú, mindössze 101 perc. 3 dimenzió nélkül is igazán élvezetes, viszont azért érezhető hogy sok részletet ennek a technikának alávetve pakoltak a filmbe (Alice zuhanása a nyúl üregébe , amikor a zongora közeledik, és a csészedobálásos jelenetek egyértelműen a 3D-hatás kihasználása miatt készültek). Ugyanakkor az Avatar „csodavilágát” jobban kidolgozták, és sokkal szélesebb korosztály számára lehet élvezetesebb, amit a bevételi adatok is igazolnak. Az összehasonlítás elkerülhetetlen már csak a két film közeli bemutatási időpontja miatt is. Burton ebben a filmjében is megmaradt a felnőttek mesemondójának, hiába a csodás lények és a varázslatos világ, mégse kifejezetten családi program a film megnézése. A főszereplő Alice sem gyerek már, 20 éves és az esküvőjére készül.

Megtudjuk hogy gyerekkora óta különös álmok gyötrik, mindig ugyanazt álmodja. Az apját is megismerjük, akiről csak annyi derül ki nagyszabású tervei vannak. Ezután egy nagyobb ugrás következik, az ifjú Alice saját eljegyzési partyjára tart. Kiderül hogy apja közben meghalt, és régi barátja vásárolta fel cégét. Hogy ne essenek ki teljesen a pixisből érdekházasságot szerveznek meg Alice számára, pont Alice szárnyaló fantáziájával teljesen ellentétes szemléletű ifjú lorddal. Mindenki azt súlykolja belé hogy ez a legjobb, és igazándiból az egyetlen választása. Amikor eljön a pillanat, Alice habozni kezd, és időt kérve otthagyja az összesereglett embereket és jövendőbelijét. A zakós nyulat üldözve lyukba zuhan, és kezdetét veszi kalandja Csodaországban. Furcsábbnál furcsább lényekkel találkozik, akik a kiválasztottat várják, hogy felszabadítsa őket a gonosz Vörös Királynő uralma alól. Alice küldetése is hamarosan körvonalazódik: megölni a hatalmas sárkányt, akinek a Királynő hatalmát köszönheti. Végig abban a hitben él, hogy az egészet csak álmodja, így le is tér a számára kijelölt útról, ám végzetét úgy látszik mégsem kerülheti el… Természetesen Lewis Carroll eredeti regénye is inkább felnőtteknek szól, ebben az értelemben remek ez a párosítás. Ez a könyv és a film az önmegvalósításról szól, ami jó példával járhat elöl a gyerekeknek, de igazán csak a felnőttek érthetik meg a mondanivalóját.
A film tömörsége hatással van a karakterfejlődés nem megfelelő kidolgozottságára, és a kerettörténet is elég rövidre sikerült. A sárkányfej levágásával mintha Burton gyorsan rövidre szeretné zárni a történetet, megtörik a film lendülete, és egy kapkodott befejezést kapunk alig 8 perc leforgása alatt. Egy jó levezetés nagyon hiányzott a filmből, túl gyorsan zökkenünk vissza a valóságba.

Az Avatar mellett nem tudott labdába rúgni az Oscaron: csak az MTV Movie Awardson volt jelölése, és ott is csak Wasikowska tudott nyerni akciójelenet kategóriában, tehát a szakma nem ismerte el a filmet, ami egyébként rendkívül szórakoztató és magával ragadó. Az a fajta mese, amit mi felnőttek szívesen nézünk mert visszarepít abba az időbe, amikor még nem féltünk használni a fantáziánkat, és ezért érdemes megnézni.

Előzetes

Galéria