Mostanában elkényeztettek minket a filmkészítők, mert volt részünk jó pár remekbe szabott, romantikus kosztümös feldolgozásban. A Nyomorultak és az Anna Karenina után itt van a legújabb elvarázsolódás: a Szép remények című regény grandiózus adaptációja. A film után leginkább azon gondolkodám, hogy ha egyszer milliomos leszek, egyetlen luxus beruházásom lesz, mégpedig egy házimozi-rendszer, és mellette a brit BBC Klasszikus Kollekciója, vagyis annak minden egyes darabja, hiánytalanul.

Az említett műből 1998-ban korrektül sikerült modernizált amerikai feldolgozást láthattunk, Gwyneth Paltrow-val és Robert De Niro-val. S bár készült színvonalas korabeli sorozat is a regényből, erre a variánsra mindenképpen érdemes volt várni. Mert ha a széltépte közép-angliai lápvidéket, a ködös macskaköves utcájú, gázlánggal világított Londont, a horgolt csipkekesztyűs teázásokat, a fekete cilinderes úriembereket, egyszóval a hamisítatlan, viktoriánus dickens-i időket akarjuk megidézni, az bizony BBC-s mestermunkát igényel. Dickens életműve kétségkívül a legtöbbet olvasott és feldolgozott alapanyag, a Karácsonyi énekkel, Twist Olivérrel és David Copperfielddel az élen. A Szép remények leegyszerűsítve egy fejlődéstörténet. Főhőse, Pip, a szegény sorsú, ám becsületes fiú, aki együgyű boldogságban él a lápvidéken örökbefogadó szüleivel. Az idill egészen addig tart, míg megismerkedik a különc úrnővel, Miss Havisham-mel. Általa találkozik a gyönyörű Estellával, akibe természetesen halálosan szerelmes lesz. Innentől változik a jellem, és Pip már többre vágyik. Jó sorsa egy titokzatos és anonim jótevő által Londonba szólítja, és mi a korabeli és kellően dekadens főváros illusztris szcénájában lehetünk tanúi a fiú negatív jellemfejlődésének. A film kezdő képsorainak hangulata rányomja a bélyegét a teljes mű atmoszférájára. A mocsárvidék mostoha sorsú, kemény figurákat termel ki magának, ám olyan is akad, aki a zord külső mögött emberséget és tartást őrizget. Ilyen a tenyeres-talpas kovácsot alakító Jason Flemying, aki a legzseniálisabb és tipikusan brit karakterszínész. Ő lesz Pip élő lelkiismerete, a hosszú faust-i jellegű megmérettetésben.

Mike Newell rendező (Négy esküvő és egy temetés, Donnie Brasco, Perzsia hercege) egyébként a legjobbak közül válogatott. A szintén általa rendezett negyedik Harry Potter filmben összeszokott gárdából kiemelte Ralph Fiennes-t (Voldemort), Helena Bonham Carter-t (Bellatrix) és Robbie Coltrane-t (Hagrid), és ezzel professzionális alakítások promenádjával rakta ki a filmjét. Amikor Ralph Fiennes Magwithc-ként, a szökött fegyencként vicsorog a lápon, onnan bizony a legnemesebb shakespeare-i színjátszás zsenije köszön vissza. Helena Bonham Carter már jó ideje kivívta magának azt a rangot, hogy nem csupán Tim Burton oldalbordájaként képes boldogulni. Miss Havishamként  talán az egyik legérettebb színészi játékát mutatja. Hasonló típust láttunk tőle a Sweeney Todd-ban, Ms. Lovett szerepében is, bár Estella gyámjaként sokkal borúsabb, néha szinte démoni alakítást nyújt. Sajátságos kis tébolya pontosan annyira érthető, mint annak a megrázkódtatásnak a kiheverhetetlen sokkhatása, amikor egy nőt otthagynak az oltár előtt. Miss Havisham motivációja tehát erősen megkérdőjelezhetetlen, amikor Estellát a férfiak lelki kínzására, eltiprására neveli. „Tudnia kell, hogy nincs szívem.” – mondja Estella Pip-nek, aki ugyanúgy nem kételkedik, ahogy mi sem, és a későbbiek is ezt igazolják. (Részrehajlás nélkül kell említést tenni arról is, hogy a fiatal, rőtvörös szépséget játszó Holliday Grainger a leggyönyörűbb ifjú tehetség manapság. Elmondása szerint mindennél jobban vágyott erre a szerepre. Nagy egymásra találás volt, az kitűnik a jeleneteiből.)

A film persze elsősorban szerelmi történet – nem hiába időzítette a bemutatót a forgalmazó Valentin napra – még ha a romantikusokra jellemző naiv pátosz helyett inkább egy kiábrándultabb, reálisabb hangnemet is üt meg. Egy fakó fényű dickens-i világ ez, nem a Karácsonyi ének fagyönggyel pöttyözött, ezüstösen csillogó és reményteli miliője. Az a tény, hogy mindezt történelmileg hibátlan közegben, díszletben és jelmezekben kapjuk, csak emel az esztétikai értékén, és trendivé teszi újra a kosztümös filmeket. Az érdem persze a BBC-é, aki garantált etalon ezen a téren. Hiába, na, nomen est omen, vagyis a név itt erősen kötelez. Mert a britek ugye öntudatosan büszkék a világirodalmat meghatározó igen termékeny korszakukra, melyet akkoriban – a romantikusoktól a modernekig bezáróan – az angol költők és írók alapoztak meg. Dickens, az elnyűhetetlen pedig nem tud leszállni a piedesztálról. Ha nagyon gyenge szójátékkal kívánnék élni is azt mondanám, hogy a most mozikba kerülő Szép remények bőven beváltotta, sőt, túl is szárnyalta a hozzá fűzött szép reményeket.

Előzetes

Galéria