Filozófusokról nem sok film készült eleddig, és várhatóan nem is fog változni ez az arány a közel s távoli jövőben.

Ezért is számított kellemes meglepetésnek Irvin D. Yalom azonos című regényéből készült When Nietzsche Wept (magyarul sajnos még nem jelent meg, ezért nyersfordításban ’Amikor Nietzsche sírt’). Ugyanis a címben szereplő, igen megosztó, mégis hatalmas hatást máig éreztető német filozófus, Friedrich Nietzsche kapott benne szereplést Armand Assente kiváló színjátékával.

Játékfilmről levén szó, életrajzi hűséget és az életmű emészthető bemutatását nem is illik e műtől elvárni, főleg nem egy ekkora horderejű filozófusról. Ugyanis filmen képtelenség még a legalapvetőbb világlátását is bárkinek bemutatni, nagyjából 90 percbe sűrítve. Leszámítva azt a tényt, hogy teljes mértékben hihető a bemutatandó történet, de mégsem a megtörtént eseményeket reprodukálja; ugyanis Nietzsche soha sem találkozott Sigmund Freud pszichológiai-úttörő mentorával, Josef Breuerrel.
Maga a produkció 2007-ben került forgalmazásba, és a gyártó, méghozzá egy független stúdió hatása a film teljes ideje alatt érezteti hatását. Tévéfilmről lévén szó, a kisköltségvetés tetten érhető mind a látvány, mind az egyéb, ’mocskos anyagiakon’ múló filmes részleteken. A tempója közepes – ha egyenesen nem lassú -, nem található hatásfokozó vágási elemek, se adrenalin növelő fordulatok benne, egyedül Breuer rémálmainak CGI effektjei tűnnek igen csak régimódinak és vért izzadós megpróbáltatásoknak, hiszen nyugodtan kihagyhatták volna őket, vagy akár számítógépes grafika nélkül is lehetőség nyílhatott volna leforgatni azokat.

A film története egyszerű, de nagyszerű: a korszak nagy phároszai közös kalandokba keverednek, a proto-pszichiáter és a filozófus egymáson próbál segíteni a kibeszélős terápia részeként. A cselekményszálban kiegészítőként megjelenik a még fiatal Freud is, vagyis ’Sigi’; és a páciens Anna O. is, akinek esettanulmányát a pszichoanalízis eme két legfontosabb embere a Tanulmányok a hisztériáról című kötetben írta le.

A két professzor közös beszélgetései alatt Breuer és Sigi alapot kapnak a pszichoanalízis kiépítésére, míg a filozófus késztetést a fő művének számító, Imigyen szóla Zarathusztra megírásához.
A vetítés teljes ideje alatt egy régi, kétkockás, minimalista karikatúra kísértette e sorok íróját: két-két karika stilizált két arcot, az egyik a pszichológus, a másik a páciens; az orvosé ívesen mosolyra fakadt, a betegé legörbül ugyanazzal az ívvel. Az első kocka a kezelés kezdete, a második annak vége, és csupán annyival változott az ábra, hogy megcserélődtek a szájgörbületek…

Yalom zsenialitását dicséri egy tudományosan fontos korszak nagyjából egy időben kettéváló ágának utolsó összeboronálása, illetve a bécsi zsidó orvosi értelmiség és a halála után félreértelmezésből és szándékos manipulációk folytán antiszemitának vélt német filozófus között. Gesztus értékű lehetett volna a történet végén szerepeltetni, vagy csupán csak szóvá tenni Nietzsche antiszemita nővérét, aki később nekidörgölőzve a nemzetiszocialista rezsimhez, kialakította testvéréről a zsidógyűlölő ideológus képét, miközben a hagyatéka egyedüli rendezője volt.
Rengeteg valós életrajzi elem megjelenik a történetmesélés között, és még több híressé vált idézet is felcsendül, habár mindezeket eléggé eklektikusan és anakronizmust bűvölve ejtik meg. Nietzsche zongorázik, imádja és gyűlöli Wagnert, tanít az egyetemen, néha bordélyba jár és egy kocsis által csépelt lovat megszabadít a fenyítés alól, habár nem abból a négylábúból válik a későbbi torinói ló mítosza.

Lou Salomé – Nietzsche életében talán az egyedüli nő – karaktere a legkülönösebb a szereposztások közül. Ez a korszak szellemi nagyágyúi között sürgő-forgó orosz származású sion bájos leánya minden bizonnyal nem az attraktivitásával csábította el a férfiakat, és főleg nem az arcával – Karinthy szerint a nőben az arcába szeretünk bele – főleg akkor, ha a valódi Lou Salomé arca inkább hasonlított Karinthyéhoz, mint egy szőke-kék, ’árja’ kanadai színésznőére (Katheryn Winnick).

Megismerkedhetünk Zarathusztra prekoncepciójával és az isten halott kinyilatkoztatással – a megbotránkoztató hatás miatt egy pap és egy nővér füle hallatára -, az örök visszatérés és az übermensch, vagyis az emberen túli ember gondolataival is. Sajnálatosan a „medice, cura te ipsum[1]” idézet, amelyet Nietzsche Lukács evangéliumából emelt át[2], és sűrűn él vele a Hatalom akarásában, nem hangzik el, pedig milyen aktuális egy orvos jelenlétében!

A film története drámai és személyre szabott, ha sok újdonságot és egyéb építő információt nem is tudunk meg belőle, semmiféleképpen sem butít, mint egy átlagos közönségfilm, amelyik a minél alacsonyabb szórakoztatásra apellál, mert így mindenki megérti. A szinte idilli monarchiabeli miliő, a sűrűn felcsendülő klasszikusok melódiái (Kék Duna keringő, Habanéra, Hattyúk tava, Mozart, Wagner és sok további kiválóság) teljes átélést biztosít a nézőnek, miközben az emberi lélekre való összpontosítást figyeli. Habár egy kis Mendelssohn vagy Offenbach is felcsendülhetett volna, ha máshol nem, hát a bordély jelenetnél az ’Orpheus az alvilágban’.

Mindent egybevetve tisztes filmnek számít a When Nietzsche Wept, egy csendes vasárnapi ebédet követve vagy azt megelőzve pedig rendkívüli látnivaló. Azoknak pedig, akik messziről kerülik a bölcselet minden egyes szikráját, illetve ez ideáig elkerülte őket a filozófia szele, kellemes ismerethalmazt kaphat a századforduló előtti évtized tudományos fősodrásáról.

___________________________
[1] „Orvos, gyógyítsd magadat!” (magadon próbáld ki tanácsod)
[2] Lukács, 4,23.

Galéria