Március eleje óta van itt Magyarországon hivatalosan a vírus. Kínában – mint utóbb kiderült – decemberben kezdődött a baj, ám erről a világ többi része csak januárban értesült. A WHO sokáig egész egyszerűen nem akarta kimondani, hogy világjárvány van. De könyörgök, mi volt ez, ha nem az? Na mindegy. Nem is ezen múlik. Hanem rajtunk. Összefogás kell. De képes erre az emberiség? Ez itt a legnagyobb kérdés. Végre megjavul az emberiség? Jobbak lesznek az emberek? Jobban figyelnek majd a másikra? Ez kell(ett) hozzá? Én nem igazán hiszem, hogy a feltett kérdésekre „igen” a válasz. Szerintem nem sok minden fog változni. Pazarlás, környezetszennyezés, ellenségeskedés embertársainkkal. Lehet, hogy minden megy ugyanúgy tovább? Remélem nem, de ehhez mindenkinek tenni kéne. Ha ebből nem tanulunk, akkor miből? A lecke fel van adva kérem szépen! Megtanulja mindenki becsületesen a házi feladatot (értsd karantén-fegyelem)? Be tudjuk végre tartani a szabályokat? Fegyelmezettek maradunk? Türelmesek? Kitartóak? Segítőkészek? Együttérzők? Érzékenyek? Ismerjük egyáltalán még ezeket a fogalmakat/tulajdonságokat? Sajnos egyre kevésbé, és egyre kevesebben. Mert napjainkban mi a legfontosabb? A jólét, a fogyasztói társadalom, a pénz mindenek előtt és felett. A másik semmibe vétele, az önzés, a nagyzolás, a beképzeltség, és a másikkal való kiszúrás. Most viszont mi lett a legfontosabb? Egy barátom szokta mondani, hogy: „Egészség legyen!” Más jelen pillanatban egyáltalán nem számít.

Semmi nem lesz olyan, mint azelőtt? Valószínűleg igen. Félelmetes ebbe belegondolni. Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. Komolyan mintha egy elcseszett scifiben/katasztrófafilmben/járványkönyvben (van ilyen?!) lennénk. Minden reggel felkelsz, reménykedsz, hogy az egész csak egy rossz álom, aminek vége. És nem! Magadhoz térsz, és rájössz, hogy nem álom. Ez a valóság. Mint egy háború. Most mindenki megtapasztalhatja azt, amit a korábbi generációk, azt, amiről csak hallott/olvasott. Mindenki felteheti magának a kérdést, hogy mi a legfontosabb dolog az élet(é)ben. Van is időnk ezen agyalni, hiszen hirtelen rengeteg idő szakadt ránk. Ha hasznosan töltjük persze. Gyakorlatilag megállt a világ. Viszlát rohanás/kapkodás/nincs idő semmire, ami az igazat megvallva kikészíti a mai embert. Most mindenre van idő. Kár, hogy egy ilyen pusztító vírus kellett ehhez. Azért persze csak ne legyenek illúzióink. Ha vége lesz, minden megy ugyanúgy tovább…

Vannak azonban olyan területek, melyek gyökeresen megváltozhatnak. Átalakulhat a munka (home office), az oktatás (digitális oktatás), az utazási szokások (belföld külföld helyett), és remélhetőleg az egészségügy is (fejlesztés). Közösségi programok, tömegrendezvények, szórakozás, stb. Bele se tudunk gondolni, hogy mi vár ránk. Már most is borzasztóan nehéz, hogy nem találkozhatunk személyesen a szeretteinkkel, barátainkkal. Ez nagyon hiányzik. Akiket meg kettéválasztott egy-egy határzár, na azoknak még keményebb. Illetve ne feledkezzünk meg azokról, akik ezekben a vészterhes időkben is értünk dolgoznak. Az orvosok, az ápolók, a tömegközlekedésben dolgozók, a rendőrök, mentősök, tűzoltók, bolti eladók, akik alázatos és önfeláldozó munkája nélkül valóban megállna a világ. Úgyhogy este 8-kor tessék az ablakhoz menni és tapsolni, így köszönve meg az áldozatot, amit értünk tesznek. Megérdemlik! (Eme nemes gesztus Olaszországból indult, ahol a legkomolyabb pusztítást végezte a járvány kontinensünkön.)

Aki megteheti, maradjon otthon! Végre nem csak minőségi, hanem mennyiségi időt tölthetünk el a velünk egy háztartásban élő szeretteinkkel. Vigyázzunk magunkra és egymásra!

Galéria