Nemzeti ünnepünk alkalmával szerettem volna Uhel Gyula nyugállományú rendőr alezredessel egy riportot készíteni, aki egykor rendőr főhadnagyként az 1956-os forradalom és szabadságharc kiemelkedő hőse volt. Szerettem volna, ha elmeséli mit élt át azokban a vészterhes időkben, de erre már nem adódott mód, ugyanis pár héttel ezelőtt 81 éves korában fájdalmas hirtelenséggel elhunyt. Felkértem tehát unokáját, Uhel Péter ifjú hadtörténészt, hogy ossza meg velem azt, amit egykor nagypapája is megosztott vele. vitéz Uhel Péter Ágoston hadtörténésszel beszélgettem.

Mi tud a nagypapája fiatalkori éveiről? Meséljen pár szóban a családi háttérről!

Nagyapám, Uhel Gyula 1930-ban született Budapesten. A család Liptó vármegyéből származott, papa szülei pedig itt a fővárosban voltak munkásemberek. Nagyapám, amikor fiatalember korába lépett, mint mindenki más akkoriban, nehéz helyzetben volt. A rendőrséghez sok embert kerestek, őt pedig vonzotta az egyenruhás pálya, így felszerelt rendőrnek. Végigcsinálta a különböző alap, majd továbbképzéseket és végül kinevezték tisztnek, hadnagyi rendfokozatba a Fővárosi Rendőr-főkapitányság állományába. Akkoriban a központ a Deák Ferenc téri épületben volt, őt később oda osztották be nyilvántartás vezetőnek, közvetlenül Dr. Kopácsi Sándor főkapitánnyal egy szinten volt az irodája.

Milyen szerepet töltött be Uhel Gyula az 56-os eseményekben?

Papa 1956. október 23-án éjjel 23 óra körüli időben lett riadóparanccsal berendelve a főkapitányság épületébe. Ettől kezdve hat napon keresztül járőrfeladatokat látott el, sokszor nemzetőrökkel és egyetemistákkal közösen. Október 29-én Kopácsi ezredes utasítására 4 társával együtt a III. emeleti nagy tárgyalóban elkezdték kiadni a nemzetőr igazolványokat. Olyan személyeknek adták ki a személyi igazolványok alapján azokat, akik nemzetőri szolgálatra jelentkeztek, valamint rendelkeztek fegyverrel. Akiről kiderült azonban, hogy valamilyen okból kifolyólag szerepel a rendőri nyilvántartásban, attól megtagadták az igazolvány kiadását, valamint fegyverét is elkobozták. A Kopácsi ezredes aláírás-bélyegzőjével és pecséttel ellátott igazolványokat egy napig adták ki, közel 200 darabot. Papa elmesélte, hogy ehhez az kellett, hogy már előtte megszerkesszék a formát, valamint a nemzetőr egységeket értesítsék az átvétel lehetőségéről. Ez nehéz dolog volt, mert a nemzetőrök ekkoriban külön csoportokban küzdöttek, ezért a kapitányság épülete valamiféle közös kiindulópontként is szolgált.

Október 30-án éjjel szintén Solymosi Mihály őrnagy parancsára önkénteseket kerestek az állományból, a különböző nemzetőr egységekhez 3 teherautónyi fegyver és az ahhoz tartozó biankó nemzetőr igazolványok kiszállításának céljából. Kardos Sándor, Lovász Imre, Sivák Barnabás és nagyapám jelentkeztek a feladatra. Ezt követően néhány fiatal egyetemista nemzetőr kíséretében (ők segítettek a lepakolásban) az alábbi helyekre szállítottak papáék fegyvert, amire emlékszem: Bartók Béla u. 17., Budai Vár Dísz tér, Zugló Népstadion utca, Bimbó út, Marcibányi tér, Fillér utca. A feladat végrehajtása közben nagyapám kísérete megfogyatkozott, így a végén már csak ő egyedül osztotta az igazolványokat és a fegyvereket, azt követően visszatért a kapitányság épületébe. Papának többszáz fegyvert sikerült így kiosztania a nemzetőr egységek részére.

Elmondása alapján November 1-én vagy 2-án már kezdett szervezett rend kialakulni a Fővárosi Rendőr-főkapitányság épületében. Bizottságok alakultak melybe önkéntesek jelentkezését várták újfent. Nagyapa, Szikora Sándor századossal, a Dr. Kiss István rendőr alezredes által vezetett Szervezési Bizottságba jelentkezett. Az volt a feladatuk, hogy a már megszervezett nemzetőr egységeket regisztrálják, valamint benyújtott rádió, fegyver, lőszer és egyéb eszközigényeiket kielégítsék a Soroksári úti, valamint a Timót utcai anyagszertárból.
A nemzetőr alaklulatok regisztrációjához szükséges bejelentkezéseket sokszorosított papírnyomtatványon tették meg. A pecséttel és aláírással hitelesített nemzetőr igazolványokat az igényelt darabszámnak megfelelő mennyiségben adták ki, melyet Papa egy füzetben nyilvántartást vezetett, amibe az átvételről szóló aláírások is belekerültek. A követelmény az volt, hogy a megigényelt darabszámnak megfelelő mennyiségű névszerinti nyilvántartást kellett leadniuk később azok adataival, akik részére kiadták az igénylő alakulatok vezetői.
 
És végig csak a nemzetőrökkel állt, illetve álltak kapcsolatban?

Természetesen nem! Voltak újonnan alakult pártok, forradalmi bizottságok tagjai és vezetői is jöttek működési eszközt, nemzetőr igazolványt, fegyvert és lőszert igényelni. Az igazolványon kívüli igényeket egy másik füzetben vezette fel, megjelölve benne melyik egységnek, mikor, mit és hány darabot adott ki. Ezt követően papa odaadta Dr. Kiss alezredesnek a kiutalásokról szóló engedélyeket, amiket ő az aláírásával hitelesített. Ezzel a papírral az igényelők átvehették a raktárakban a megjelölt dolgokat. Az ott szolgálatot teljesítő állomány ugyanis parancsba kapta, hogy az ilyen papírokra mindenképpen adják ki az eszközöket. Nagypapa több visszajelzést is kapott utóbb ilyen átadás-átvételekről.

November 4-én azonban veszélybe került minden, amiért a szabadságharcosok, köztük nagyapám is küzdött, a vég közel volt. Hajnalban körülbelül 10 fő gyűlt össze Kopácsi tárgyalótermében, arról tanakodtak, most hogyan legyen tovább. Kiss alezredessel abban állapodtak meg végül, hogy elhagyják a Főkapitányság épületét. Papa és társai összeszedték az összes nyilvántartást, kiutalási másolatot, igénylési űrlapokat, majd a Deák Ferenc utcában beszálltak az autóikba és felmentek az alezredes lakására. Itt minden náluk lévő iratot, dokumentumot, nyilvántartást széttéptek, majd eltüzeltek, ami a nemzetőrökre vagy más hazafiakra terhelő információt hordozott a bevonuló szovjetek és a kommunisták szemében. Nagyapám, Uhel Gyula, aki ekkor már, mint rendőr főhadnagy szolgált, elégette mindkét nyilvántartást tartalmaző füzetét, amit végig ő vezetett. Csupán ezzel az egyetlen tettével vélhetően több száz magyar ember és bajtársa életét mentette meg.

Büszke lehet a nagyapjára, elismerésre méltó amit tett! Mi következett ezután? Mi várt rá, miután a oroszok vérbe fojtották a forradalmat?

Sajnos a politikai számonkérések és megtorlások őt is utolérték. Hamar kiderült az eseményekben betöltött szerepe, nem volt nehéz, hiszen mindenhol besúgók tucatjai vették körül az embert. ”Ellenforradalmi tevékenységéért” lefokozták, tehát elvették hivatásosi rendfokozatát, majd elbocsájtották a rendőrség állományából. Megbélyegzett, megbízhatatlan lett a rendszer számára.

Hivatásától megfosztva, munkahelyét elveszítve új megélhetés után kellett néznie, ezért először különböző gyárakban, termelőszövetkezetekben dolgozott alkalmazott munkásként.
Végül sikerült elhelyezkednie egy budapesti könnyűipari termelőszövetkezetben, ahonnan évtizedek eredményes munkássága után, mint igazgató, nyugdíjba vonult.

A rendszerváltozást követően Uhel Gyula az első szerencsések között volt, akit rehabilitáltak. 1990-ben rendfokozatát helyreállították, egyben előléptették őrnaggyá. 1991-es évben átvehette az 1956-os Helytállásért Emléklap elsimerést. 1992-ben megkapta Göncz Árpád Köztársasági Elnök Úrtól a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének Katonai Tagozatát, ezzel egy időben soron kívül nyugállományú rendőr alezredessé léptették elő. Az ezt követő két évtizedet a közéleti tevékenységtől visszavonulva, családja, és szerettei társaságában töltötte. Életének 81. évében, egy hónappal ezelőtt hunyta le örökre a szemét és hagyott itt minket. Büszke vagyok arra, amit Nagypapám, Uhel Gyula tett, bátran helyt állt akkor, amikor a szükség és a Haza úgy kívánta. Megnyugvással és örömmel tölt el az a tudat, hogy sok más bajtársával ellentétben Ő megélhette Hazánk felszabadulását és tetteinek méltó elismerését.

Galéria