A társadalom érintettsége jelenleg a háborús időszakokat idézi, csak most nem halottakról esik szó: nincs olyan família, ahol egy közeli vagy távoli családtag ne tartózkodna állásügyileg külföldön, aki jobb esetben is csak a kötelező ünnepi pofavizitre tántorog haza.

Az elmúlt évek gazdasági helyzete kicsiny országunkat nem hordozta a sikeresség tenyerén, így munkaerői és érvényesülési szempontok szerint egyaránt mélypont közeli helyzetben tartózkodik az életszínvonal. A gazdasági válság az amúgy is a padlón vergődő hazánkba még jól bele is rúgott, így az amúgy sem rózsás helyzet tovább romlott. Erre az időszakra teljesen autentikus dalszöveget lehet idézni a Republic együttestől: „Aki most lent van, a föld alatt, aki most lent van, lent is marad. Aki most fent jár, a föld felett, örül nagyon, hogy ott lehet!” Mit is érthetünk ez alatt? Csupán csak azt, hogy aki jelenleg is munkában áll, annak valószínűleg a munkaszerződése a 2008-as válságkitörés előtti érában született, aki pedig azóta munkát keres…

A fiatal generáció sorsa, hogy átvegye a stafétabotot az őt megelőzőektől, hogy majd az ő műszakjának lejárása után szintén átadja az őt követőeknek. Csakhogy ha döcög, vagy egyenesen döglődik egy gazdaság, akkor a munkahelyek és a betöltendő pozíciók száma nem növekszik, hanem éppen hogy drasztikusan csökken. A korosabbak a rutin és a tapasztalat többletükből adódóan még mindig hatékonyabban képesek érvényesülni, és vagy katedraféltésből, vagy a nélkül, de nem szívesen adják át a sikerrel kiharcolt helyzetüket a – különös modern szokás szerint – lenézett fiataloknak. Mi választása lehet a munkaerőpiacra kigurigázott fiatalnak, akiben kavarog a tettvágy, de hiába bármilyen képzettségnek és tanulmánynak, protekció nélkül csakis az inaktívak és a munkakeresők tömegét gyarapítja?

Ha el is tud helyezkedni, bizonyosan nem olyan munkakörbe jut, amire gyerekkorában gondolt, mikor megkérdezték: -Mi lesz belőled, ha nagy leszel? Magyarország gazdaság elég erősen a tercier, vagyis a szolgáltatói szektorban hasít, éppen ezért értékteremtő munkát szinte nagyítóval kell keresni, hiszen például a ruhatáros, a kasszás, a raktáros vagy az árufeltöltő a munkaerején kívül mást nem ad a keze alatt átfutó áruknak, mert nem termel, csak szolgáltat. Az állami szektor mindig is híres volt arról, hogy csakis a tűz közelében van európai szintű bérezés, a magánszektor becsődölő és sorra megszűnő vállalkozásai pedig örülnek, ha önmaguk fenntartására van anyagi forrásuk, nincs lehetőségük a pályát kezdő, éppen ezért még nem teljesen effektív munkavállalók felkarolására.

A rendszerváltás óta eltelt jó két évtized kapitalizmusa lehetővé tette a benne születetteknek, hogy teljes mértékben átérezzék a szabad piac, és a fogyasztói társadalom minden impulzusát, kialakítsanak – habár nem valós – közösségeket a világ bármely pontján bárkivel, hála a telekommunikációs és számítástechnikai fejlődésnek, amit megolajoz a nemzetközivé vált angol nyelv napi szintű használata az internet és PC által. A kozmopolita identitást erősítik azok a piacon megtalálható termékek, amik a nyugati világból áramlanak be. Nem sok különbség van egy magyar és egy svéd, vagy angol, netán német fiatal között: üdítőt iszik, a premier napján nézik ugyanazt az amerikai szuperprodukciót és rágják ugyanazt a junk foodot, azonos játékot játszanak – és azon belül még érintkezhetnek is egymással -, azonos bestsellert olvasnak, ugyanazt látják a tévében, egyszerre dühöngnek ugyanarra a zenére a hasonló enteriőrös szórakozóhelyen, etc.

Csakhogy a magyar fiatal az első önálló keresete kézhez érkezése után azonnal feleszmél, hogy ebből nem igazán tudja ezt a ’hétköznapi fiatalos’ életmódját szponzorálni, és még az önállóság, a leendő család alapítására nem is mer gondolni, aut liberi aut libri. Mindezt tetőzi a kiszámíthatatlanság: jelenleg nincs olyan generáció, amelyik teljes bizonyossággal meg tudná jósolni, mi történik vele az elkövetkező 1, 3, vagy akár 5 évben, és a stratégiai távlatokról nem is beszéltünk!
A fiatalokban található egészséges kalandvágy, és az új ismeretek megszerzésének lehetősége, vagy akár csak a nyers bátorság folytán szívesen tekint az életterületén kívüli messzeségbe. Ezt a belső erőt a 2004-es Európai Unióhoz való csatlakozásunk még tovább erősítette, a feloldott munkapiaci korlátozások pedig szabad utat adtak bárkinek, aki régiesen szólva, „szerencsét akar próbálni”. Csakhogy itt már nincs szó semmilyen szerencséről…
Patria est, ubicumque bene est, vagyis Hazád ott van, ahol jóléted van. (Cicero: Tusculanumi beszélgetések).
Ezt érzi minden fiatal jelenleg Magyarországon, még ha nem is ismerik az idézetet. A szűkülő családi források, a reménytelen érvényesülés és a kilátástalan jövőkép megbolondítva a rosszabbodó gazdaság emelkedő árszínvonalával, de csökkenő életminőségével a legcsodálatosabb életszakot teszi felettébb kellemetlenné.

„-Éldegélni lehet itt csak, nem élni.” Több ifjú szájából hallani mostanság. Megkezdődik tehát a kivándorlás, mert az első fecskék szerint az EU nyugati részén kolbászból van a kerítés.
Két fajta tendencia figyelhető meg a mindenkori migrációkban, ezt a sorok írója horizontális és vertikális emigrációnak meri elnevezni a kvalifikált munkavállalás szerint. A vertikális, vagyis a függőleges emigráció országunk nemzetközi hírnevének a fő mozgatórugója, hiszen az országban meglévő státuszát egy magasabbra cseréli az illető külföldön, vagyis odakinn tetőzi be a karrierjét. Sajnálatos tény, hogy Nobel-díjasaink közül csupán egyetlennek volt ’bejelentett magyar lakcíme’, amikor azt átvette, Szent-Györgyi Albert személyében. De nem csupán a tudomány emberei, vagy kizárólag a fehérgallérosok köre tartozik a vertikálisokhoz. A nemzetközileg ismertebb egyesületbe való átigazolása egy sportolónak, akár egy új vállalkozás indítása egy üzletembernek, vendégoktatás egy világhírű egyetemen, vagy akár a szakmán belüli szamárlétra fokának egy magasabb elérése is annak számít.

A horizontális emigráció erős gradációja jelenik meg a válságokkal fertőzött időszakokban, amikor is az illető nagyjából ugyanazt a munkát végzi, mint amit itthon is tudna, vagy végzett, a különbség csupán annyi, hogy többszörös munkabért kap érte. A fejlett nyugat-európai országokban, ahol a kétkezi munkának becsülete erősen hanyatlik, illetve egyes szakmák dehonesztálódnak, ott megjelenik a kelet-európai munkaerő ezekben az ágazatokban. Az magyar-osztrák közigazgatási határtól nyugatra hirtelen multiplikálódnak a bérek az azonos munkakörökben, és átlagban 3-as a szorzójuk, ami erős késztetést okoz a kivándorlásra, hiszen nem kell hozzá több tudás – a nyelvtudás kivételével, de az folyamatosan képezhető odaát -, mint amennyit itthon szükséges az azonos pozíció miatt. Az ilyen fogaskerék-alkalmazottak legtöbbször úgy sincsenek a vásárló, illetve a helyiek szeme előtt, így rengeteg munkát lehet úgy végezni, hogy közben a helyi nyelv alapszókincsét sem kell ismernünk ahhoz, hogy teljesítsünk.
Sarkítva megállapítható, hogy két fajta ember található a potenciális emigránsok között: a nagyon tudó (széles körűen elismertek), és az alig tudó (mindegy, milyen munkát adnak neki, elvégzi). Értékben nincs köztük különbség, mindkettő egymást feltételezi, és egymásra van utalva az életben. Ugye tudjuk, hogy egy lakatlan szigeten a matematikaprofesszor hal ki elsőnek?

A kontúr a két emigráció típus között a külső motivációs tényező: a vertikálist csalogatják, hogy menjen (hol fejvadász, hol a szakmai grémium), a horizontális a munkaerő piaci áramlatokkal sodródik, vagyis akkor megy, ha belső késztetést érez, és van rá lehetősége. A célok is mások, még akkor is, ha egy helyen azért metszik egymást. Az előző karriert épít és maradandót szeretne alkotni a nevének, és ehhez keresi a potenciális helyszíneket, az utóbbi pedig szinte kizárólag a megszerzendő anyagi juttatásokért vállalja hátrahagyni a szeretteit és az eddigi, csoszogva bicsakló egzisztenciáját, hogy majd ebből újra lábra tudjon állni. Ugyanis nem mindegy, hogy pár év állhatatos és becsületes munkával jutsz annyi tőkéhez, hogy elköltözz a családi fészekből egy saját ’kéglibe’, vagy csak várod, hogy a szüleid átadják természetes úton, s addig éltek egymás hegyén-hátán. És ez csak a lakhatás dimenziója, mennyi minden van még ezen kívül!

Szinte divat lett minél tovább tanulni, hogy a lehető legtöbb tudással felvértezve könnyebbé váljon a határátlépés. Ha többet tudsz, messzebb jutsz, szól a mondás, illetve ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz. Az élet árnyékos oldalán élők pedig bármit bevállalnak, amit az élet felkínál, hiszen akinek állása van nem kell szégyenkeznie, és bár tudja jól, hogy nem élménytáborba megy, de bármit képes megtenni azért, hogy életét alkalmatossá tegye idehaza, ami e lehetőség nélkül tovább sorvadna.
Zárásként e sorok írója enumerációba veszi az ő ismeretségében található emigránskör főbb típusait, természetesen szubjektív látleletből, hiszen a személyes példák még nem érnek fel sem statisztika, sem objektív ténymegállapításokkal.

A horizontálisból van a legkevesebb, mivel egyidősek vagyunk, és a fiatalok még az életük elején állnak, ami még csak az alapozásra alkalmas. Az évtized világgazdaságilag indokolt divatszakjait elvégzettekből vannak példák, főleg IT és programozói szerepkörökben. Ők kint helyezkedtek el, mint freshman, és már nem is szándékoznak visszatérni, mert megtalálták a számításukat. A horizontálisakból pedig Dunát lehetne rekeszteni. Több tanulmányi osztály, amihez volt szerencsém tartozni, szinte megfeleződött. A szakmai alapú baráti körben alig van olyan, aki jelenleg nincs, vagy nem tartózkodott huzamosabb ideig külföldön. Többen szinte peregrinus státuszt értek el: nem hajlandóak itthon élni, odakint sűrűn váltják a munkahelyet, de ünnepekre azért még hazalátogatnak, így mind a küldő, mind a fogadó ország bürokráciáját megkavarják, és már ők sem tudják igazán, minek számítanak. Sajnos közös mindannyiukban a szellemi alultápláltság, amit a kultúrigény hiánya okoz. Hogy lehet úgy pucolni a Louvre ablakát, hogy közben nem érdekel, mi látnivaló van odabenn? Hazatérve pedig egy árnyalattal sem gazdagítják a társadalom színvonalát, csak a bankszámlájukat hozták magukkal.

Különös szerepet képviselnek a hölgyismerősök, azokon belül is az attraktív fajta, vagyis a tündöklő szépségű leányzók. Ők tudat alatt a szintén magyar származású Gábor Zsa Zsát követik az életük útján, mivel főleg az USA-t célozzák meg, és mindig a tehetős férfiakat próbálják meg ösztrogénes bűvkörükbe csábítani. Ők az életet választották munkakörnek, az érzelmeket árunak. A maguk szempontjából abszolút sikeresnek számítanak, hiszen jómódban élnek, sok a szabadidejük, és ezért nem kellett megdolgozni (ha csak a csábítást nem nevezzük annak).
Az emigráció természetes folyamat, a bezzeg-országok is érintettek, bár azoknál az elmozdulás iránya nem számít, bárhol vertikálissá válnak az emigránsaik, elég csak néhány példát említeni magyar szemszögből: amerikai nagybácsi, japán feleség, német professzor.
Mindezekből tisztán látszik, hogy hazánk szép úton halad Moldávia példája után, ahol is a munkaképes lakosságnak legalább a 25%-a külföldön dolgozik, csakhogy a két ország történelme más, így nem kellene ennek bekövetkeznie, miközben egyre több függ a mindenkori kormány gazdasági döntésein.

Végezetül pedig a kedves olvasó találja ki, melyik országban íródott e levél…

Galéria