Kerekesszékes pozitív hullám…nem is! Cúnami!

Nekünk, magyaroknak, érthetően a kevésbé szerencsés történeti fejlődésű országunk mellékhatásából kifolyólag az a bizonyos pohár mindig félig üres. Szóval eléggé pesszimisták vagyunk, és ha van valaki olyan ritka kivétel, aki ezzel nem értene egyet, az pillantson csak a hangulati felmérésekre a hivatalos intézeteknél, és máris borul a lelki bilije. Az általános közhangulat az, ha a Kárpát-medencében valami változás történik, az csak a helyzet romlását jelenti, az események előszelét hidegnek és kellemetlennek érezzük, mivel a zsebünkbe is mindig befúj, tovább könnyítve annak súlyát. Materialista szemléletünk nem engedi, hogy műszerekkel mérhetetlen dolgok is kiváltsanak belőlünk olyan elemi érzelmeket, mint a derű vagy a fémtiszta öröm, amik végig ott lappanganak bennünk, szemünk tekintete kizárólag a külső valóságot pásztázza szüntelen értük. Ne te quaesiveris extra! [1]

Ezek vagyunk mi, a pauperes spiritu, vagyis a lelki szegények[2], mert a szegénység biztos jele, ha nem áll rendelkezésünkre az, amire szükségünk van[3], és konstans pozitív töltésből, bármiből derültséget fakasztó képességből, és főleg mosolygási hajlamból igen csak szűkölködünk. Fogat csikorgat az átlagpolgár, amikor a tömött buszra alig fér fel, vicsorog az, akinek sorba kell állnia, húzza a száját azaz egyén, aki véletlenül a fékre lépett a gázpedál helyett, és persze üvölt a mögötte érkező vezető is falzettben. De hangulatot rombol a fizikai, tapintható levél is, mert olyanon már csak a sárga csekk érkezik és egyéb hivatalos értesítés – ami ugyebár rontással bír -, vagy, hogy éppen hazafelé tartva a nagybevásárlásból elbotlunk, és odavész a drága tojás, meg az üveges italok, és mérhetetlenül megalázó, ha a publikus sportpályán futásban beelőz egy kerek hátsójú háziasszony egy vasárnap délután.

Ezek mind-mind hétköznapi esetek hétköznapi emberekkel, olyanokkal, akik erejük teljében vannak vagy éppen elpuhultak, lusták vagy tevékenyek, kitartóak vagy tétovázók. A közös bennük evidenciának tűnik, a testüket úgy képesek használni, ahogy azt a természet szánta. Mivel ez lenne az alapvető kondíció és ezért a környezetünkben is ilyen fizikai állapot van mennyiségileg többségben, túl sokszor elsiklik a figyelmünk azokon az embertársainkon, akiknek a sors groteszk és ízléstelen fintora folytán nem adatott meg a testük teljes, ill. tökéletes irányítása, vagyis a mozgássérülteken.

Azt gondolhatnánk, hogy ha mi, egészségesek nem férünk a pesszimista bőrünkbe, akkor nekik mennyire elviselhetetlen lehet a mindennapi élet, az egész lét. Ez a gondolatmenet nagyon is csalóka, mégis ebbe a kútba esik bele mindenki, aki a mozgássérültek csillagos egét kémleli. Ugyanis ők semmivel sem kevesebbek, mint a ’hétköznapi ember’, csupán testük oroszlánja erős láncra van verve, a fenséges méltóságuk ugyanúgy birtokukban van. Azt kívánom, múljon el végre már azaz időszak, amikor az aszfaltra festett kék alapú kerekesszékes piktogram nem csak azt jelenti csupán az egészségesnek, hogy ’Tele a parkoló, és az egyetlen üres helyre sem állhatok be!’, illetve a közszókincsből kikopnak a ’nyugger’ és a ’hikomat’ kicsit sem pejoratív jelzők.

Hozzánk megfelelően illeszkedik Schopenhauer, a pesszimista filozófus hírhedt életszemlélete, aki szerint a boldogság valójában a rossz hiánya. ’Minden kielégítés, vagyis élvezet és minden boldogság negatív, mert érezzük a fájdalmat, de nem a fájdalmatlanságot, érezzük a gondot, de nem a gondatlanságot. Az élet három legnagyobb javát: az egészséget, fiatalságot és szabadságot azért nem is érezzük, ameddig birtokunkban vagyunk, hanem csak miután elvesztettük, mert ők negációk’.[4] Ebből lekövetkeztethetjük, hogy e tisztelt félbolond szerint a mozgáskorlátozottak maximum a fiatalságukat élvezhetik, egyébként nyomorultan érezhetik magukat testileg, lelkileg. Vagy ha már bölcselkedőkről van szó, említést érdemel az antik világ hozzáállása a széphez és jóhoz (kalokagathia), mert ebben az ember úgy részesül, hogy kívül és belül is harmonikus, és a tökéletességre pályázik. Mintha ebből, az emberi teljességéből ki lennének rekesztve a szellemi fogyatékosok (aka ’szefós’, hogy ironikusan bővítsük a parlagi nyelvhasználat lajstromát), a testileg korlátozottak, a csonkítottak, a születési rendellenességben szenvedők, krónikus betegek, etc. Ne feledjük, a Taigetosz is antik lelemény. ’Egyáltalán nem biztos, hogy a spártaiak, mikor a tarpeji szikláról ledobálták a törődött testű gyermekeket, a satnya testekkel egyidejűleg nem dobáltak le erős, hatalmas lelkeket is. Egyáltalán nem biztos, hogy az emberiség legnagyobb erőfeszítéseit a tökéletes testű birkózok, a hibátlan gladiátorok teljesítik. Az élet pontosabban tudja, mint a spártaiak, kit tart meg munkatársnak céljaihoz, s kit dob el.’[5]

Kicsiny hazánkban mi olyan polgártárssal büszkélkedhetünk, akinek ismeretére szinte az összes antik filozófus egy mozdulattal tökön szúrná magát, és Schopenhauer is fényes harakirit követne el, a neve Hozleiter Fanny, alias Mosolyka.

Ez az izomsorvadással született – mellékesen piszkosul csinos- hölgy világszemléletben, hozzáállással és hangulatban olyat képes adni bárkinek, aki érintkezésbe kerül vele, hogy tótágast áll az emberben az a savanyú világ. Erről elsődlegesen meg is győződhetünk blogjáról, a http://mosolyka.blog.hu/-ról, vagy végre a híradásokban is, tőle személyesen. Fanny életében bőkezűen jut a kellemetlenből, hiszen állapota romló tendenciába hajlik, és a gyermekként az orvosok által jósolt életkort is túlélte, amiért bátran letérdelhetünk érte egy koszorúval az élet oltára előtt. De a lét viharának – ami nagyságrendileg nála egy tájfunnal ér fel – csattogó villámai között is Fanny kitartóan optimista, és töretlen derűjében nyomát sem találni mesterkélt csalafintaságoknak. Szereti az életet, ragaszkodik a barátaihoz és töretlenül veti bele magát a mozgáskorlátozottakkal kapcsolatos társadalmi problémákba. Nem tudhatjuk, lelke melyik sarkába fúrhatta azt a kutat, amelyből ennyire árad a mosolygás és az életigenlő pozitív töltés, de ebből az erőből nem fukar két kézzel szórni azoknak, akik meghallgatják, vagy olvassák őt.

Nála az a bizonyos pohár mindig félig tele van, és a boldogságot nem csupán a testén kívül keresi, hanem megtalálta azt a lelkében, és ettől semmi sem foszthatja meg. Ugyan se tömött buszra, se sorba nem tud felszállni és beállni, és futni sem képes, hogy beelőzzék vasárnap a jóllakott háziasszonyok, mégis teljes életet él képességei szerint, és ha csak a felét kapja vissza annak a mosolymennyiségnek és életörömnek, amit sugároz magából, akkor is irigykedhetünk rá, mi, egészségesek, ami önmagában is felér egy diadallal felettünk. Fannyt bizonyosan magasztos célra szánta a sors.

Ha van valaki, aki ebből a langyos lábvízből (gulyás-kommunizmus) a gengszterváltással átalakult szutykos mocsárrá (democsokrácia[6]) vált államban képes lenne összhangot teremteni, és pozitív mederbe terelni a társadalom világlátását, akkor Ő lenne a legideálisabb erre a titulusra.

Vagyis: Mosolykát államfőnek! Alatta megszűnne a szekértábor-érzületünk, és végre egy nagy, közös dologban egyet érthetünk teljes jókedvvel, ez pedig a szolidaritás, egymásért.

És persze ő államfőként nem botlana meg semmiben… J’ai ri, me voilà désarmé! [7]

__________________________________________________
[1] Ne kívül keresd magad! (Persius)
[2] Máté evangéliuma: 5.3.
[3] Xenophón: A gazdálkodásról 8.2.
[4] Arthur Schopenhauer: Az élet semmiségéről és gyötrelméről
[5] Márai Sándor: Füves könyv. 140.
[6] Arisztophanész Arany János általi fordítása után szabadon
[7]„Nevettem, hát le vagyok fegyverezve!” (Alexis Piron)

Galéria