Példátlan összefogást emleget a miniszterelnök, pedig nincs igaza. Nem csak a legutóbbi katasztrófa helyzetben (kritikus havazás februárban), hanem előtte is minden országos tragédiánál a legmesszebbmenőkig kitett magáért a polgári lakosság és a civil társaságok, az önkéntes szervezetekkel karöltve. Példátlannak lehet titulálni inkább azt a szervezettséget, ami az aktuális árvízveszéllyel kapcsolatban tapasztalható az országos szervek, hivatalos orgánumok részéről. Úgy tűnik, most előre gondolkodtak, időben megkezdték a mentési munkálatokat, és jó esélye van annak, hogy kimagaslóan tragikus veszteségek nélkül, és legfőképpen emberi áldozatot nem követelve „ússza meg” Magyarország a Duna történelmien drasztikus áradását.

Margitsziget kiemelten veszélyeztetett és védendő terület volt Budapesten. A Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság honlapján lehetett jelentkezni önkéntesnek. Rövid regisztráció és a vállalt időintervallum bejelölése után email –ben érkezett a visszajelzés, hogy mikorra és pontosan hova kell menni. A sziget bejáratánál rendőrök engedték be a lejelentett segítőket. Meglepően sok civil érkezett, akik elméletileg két óránként váltották egymást, de mindenki tovább maradt a szükségesnél. A rögtönzött központban lejelentkezés és pár mondatos eligazítás után munkakesztyűt kaptunk, majd katonai vezetéssel ahhoz a ponthoz vonultunk, ahol az effektív tennivaló várt.

Furcsa volt a szigetet látni ilyen kihaltan. Ahova csak néztem, hófehér gátszegély magasodott, és mögötte lassan és vészjóslóan hömpölygött a Duna, olyan optikai érzetet keltve, mintha minden pillanatban átfordulhatna a zsákokon és elárasztaná a budapesti polgárok és a turisták egyik kedvenc helyszínét. Rövid instrukció után azonnal nekiálltunk a munkának. Hosszú csatárláncba fejlődve adogattuk a még egyharmadáig sem telt fehér műjuta zsákokat, melyeknek így is ólomsúlyuk volt. Több méter magas homokhegyektől tettük ki a terhet kézről kézre a part felé, ahol a gát megemelése volt a feladat. Körbenézve láttam, hogy a legtöbben fiatalabbak jöttek, és egyetemekről szervezetten érkeztek. De akadtak párok is, családok, kisebb baráti társaságok, és egy-két külföldi is. Kivétel nélkül mindenki lazsálás nélkül, pihenőt sem kérve ragadta meg a munkát, ahol csak tudta. Pár percnyi szünetet csak akkor tartottunk, amikor a tucatjával kirakott ásványvízből kortyolgattunk.

Az fázisok automatikusan ismétlődtek, homokzsák adogatás, lapátolás, bobcat-re pakolás, gáterősítés váltották egymást. Az első negyed órában kezdtük erősen érezni a derekunkat, ez bizonyára betudható a helytelen mozgásnak, vagy talán annak a régi népi bölcsességnek, miszerint „nem szokta a paraszt a szántást”. Amíg dolgoztunk, hivatásosok rendezett csapata haladt el mellettünk folyamatosan. Katonák, rendőrök, tűzoltók, katasztrófa védelmisek érkeztek egymás után. Ember volt bőven, de tennivaló is. Óráról órára fogyatkozott az önkéntesek száma, de a kemény mag kitartott éjszakáig. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai körbejárták a munkaállomásokat, és meleg teát, kávét, csokoládét és szendvicset osztogattak az embereknek. Ellátmány tehát volt bőven, de még több „Köszönjük a munkátokat!” megjegyzés, mindenkitől. Az éjszaka beköszöntével a mesterséges fény hiánya miatt fáklyákkal világítottak ott, ahol még tennivaló akadt. Ekkor jószerivel már csak a hivatásosok maradtak a szigeten. Az önkéntesek pedig kijelentkezéssel, és újfent ajándék szendviccsel távozhattak. Megmaradt továbbá az a jóleső érzés, hogy bár csak csepp a tengerben, talán mégis érdemi segítség volt az, amit tettünk.

A civil segítőket szervezett módon és rendőri segítséggel engedik már csak a veszélyeztetett árterekre. A prevenció olyan sikeres volt, hogy már csak erősíteni kell a gátakat, nem magasítani. Ha nem lenne tisztességtelen és ízléstelen azokkal szemben, akiknek ingó és ingatlan vagyonukat veszélyezteti az áradat, Vörösmarty-t idézném: „Ez jó mulatság, férfi munka volt!” Az mindenesetre szívmelengető – és a példátlannal ellentétben most már megszokott -, hogy katasztrófa helyzetben újfent maximális és osztatlan önzetlenségről, segítőkészségről és összefogásról tettek tanúbizonyságot az önkéntesek, civilek, polgárok – vagyis mi, magyarok.