Január elsején nem csupán hazánk lánglelkű költője, Petőfi Sándor ünnepelné születése napjának évfordulóját, hanem a filmvilág méltatlanul elfeledett, mégis legcsodálatosabb amerikai színésznője, Carole Landis is.

Az 1919. január első napján született Carol Landis (született: Frances Lillian Mary Ridste) ma lenne 94 éves, ha szomorú sorsa nem úgy hozta volna, hogy élte szakadtát gyógyszer túladagolásos öngyilkosság okozza alig 29 évesen. Pedig minden lehetősége megvolt arra, hogy a kibontakozó ’bombázó világsztár’ első delikvense legyen, de a második világháború alatt is aludtak a múzsák, hát még a filmcsillagok.

Természetes adottságaival, remekbe készült, kifogástalan külsejének szépségével letaposott minden konkurenst a hollywoodi múzsaseregben, egyedül a néha szalmaszőke, néha Tiziano-hajszíne volt mesterséges. Pearl Harbor megtámadásának hírére elhatározta, hogy segíti az éppen háborúba lépő hazáját, és éneklő előadásokkal, revükkel emeli a katonák morálját. Színésznő kolleginákkal együtt (’4 Jills in a Jeep’) rengeteget turnézik hol a hátországban, hol a front közelében. Ha nem táncolt és énekelt – lágy, olvatag hangzású éneklésének szirénmámorában úsztak a hallgatói -, akkor a vöröskeresztnél önkénteskedett, vagy éppen a Wall Street előtt, szakadó esőben buzdítja honfitársait háborús kötvény vásárlására, a küszöbön álló D-Nap előtt. A Csendes óceáni-hadműveletek helyszínén borzasztó trópusi kórságban fertőződik meg, majdnem belehal, a további sorsát meghatározza a nyavalyák hatásai.

Romantikus létére vágyait nem tudta soha betölteni, élete csorbája, hogy nem talált stabil-kapcsolatot, a mindig körülötte legyeskedő szívhalászok konstans áldozata volt, a trópusi betegség miatt végül a gyermekáldás öröméről is le kellett mondania, így összetört szívvel és reménytelenül, egészségügyileg megrendülve folyamodott a háború utáni évtizedek rettegett ’nőgyilkosához’, a barbiturátok (altatószerek) örök álmot hozó túladagolásához. Hogy ez mennyire volt a kor sajátja, elég csak meghallgatni a The Rolling Stones ’Mother’s little helper’ dalát[1], illetve a Seconal nevezetű ’tettes’ pirula áldozatainak hosszú névsorát elolvasni, benne Judy Garland, Tennessee Williams, Lupe Vélez, és közvetetten Jimi Hendrix nevével. Temetésén ezrek voltak jelen, Eisenhower tábornok táviratban nyilvánította ki részvétét, nem felejtette el a katonáit elandalító színésznőt.

Legalább 28 filmszerep után, a katonák által glorifikálva, ismert pin-up manökenként, és nem utolsó sorban karitatív megnyilvánulásai ellenére mégis teljes felejtés jutott osztályrészéül, még hazájában is, pedig az ’amerikai álom’ egyik iskolapéldája volt az élete.

Küldő települése, a Wisconsinbeli Fairchild születése évében alig 550 fős volt, ma sem több a lélekszám 700-nál. A rengeteg nélkülözés és egy iskolai kudarc miatt 15 évesen San Franciscóba utazik, ahol bártáncos és –énekes, majd az összekuporgatott alig 100 dollárjával Hollywoodba megy szerencsét próbálni, ezért nevet változtat (kedvenc színésznője, Carole Lombard után) és beszőkíti a haját. Első szerepe nem sokat várattat rá, (Star is Born, 1937), közben felfedezik a magazinok reklámarcnak és pin-up girl-nek, első átütő sikere az 1940-es One Million B.C.-című őskorban játszódó film. Szerződést kap az egyik legnagyobb stúdiótól, a 20th Century Fox-tól, ekkor készülnek az A-kategóriás filmjei, amiktől sztárrá avanzsálódik. Ebben meghatározó szerepet játszik a Fox alelnökével való intim viszonya is, amely megszűnése után érezhetően kacatrabló, silány filmszerepekhez jut csupán. Kitör a háború, az USO szervezettel járja a csapatokat a sehová sem vezető tucatfilmek forgatása mellett, ahol új pilótatiszt férjnek köszönhetően megszerzi a repülő-jogosítványt. Sajnos a továbbiakban a malária és egyéb betegségek kombinációja és a férfiakban történő folyamatos csalódása immár nem kecsegteti fényes jövőképpel, de a filmfelkéréseknek eleget tesz, főleg Angliában, amíg magával nem ragadja a csalódásból eredő melankólia és a gyógyszeres fiolához nyúl.

Mi lehet az oka annak, hogy nem vált belőle olyan valaki, akire szinte predesztinálva volt, vagyis világsztárrá, körbetáncolt mozivászon-istennővé, férfiak hódolt nő-idolja és vágyott szex-szimbóluma, ez a bűbájos mosolyú nő?

A filmsztár, mint a filmipar egyik legütőképesebb tőkéje, már létezett a ’40-es évek előtt is, és bizonyos tekintetben nemzetközi hírnevet is szerezhetett, hiszen a fejlett országokban működtek mozgófilm-paloták, és a némafilm éppen a ’nyelvtelensége’ folytán vált univerzálissá, hiszen csak a képközi szövegeket (insert-et) kellett kicserélni az adott fordításra, nem volt szükség szinkronhangra. A ’30-as évektől kezdve általánossá váló hangosfilm váratlanul a nyelvek közti falba ütközött, a hangtechnika és a szinkronizálás jócskán megnövelte a külföldre szánt film költségeit mindkét fél részéről, ezért aki tehette, a saját nemzete filmkultúráját részesítette előnyben. Mindezek mellé a világtörténelmi fordulat éppen a teljes Glóbuszra kiterjedő apokalipszisbe torkollott (második világháború), nemzetieskedő, propaganda stílusú filmek készültek, így az éppen kétfelé oszlott világból az ellenséges táborba tartozó nézők hiányoztak egy világsztárrá váltáshoz, ugyanakkor egymás filmjeit bojkottálták és sokszor be is tiltották. Mit ér egy színésznő hangja, ha nem érthetik és hallhatják, őt magát pedig nem láthatják?

Az izzig-vérig szex-szimbólum klisére pedig még nem érett meg az idő, Jean Harlow ledéres szerepei ugyan kitaposta felé az utat, és a nő fetisiszta megjelenítése is szárnyra kapott, mint a férfinézők felé tett provokatív, udvarló gesztus (pld: Footlight Parade; Gold Diggers of 1933), a színésznőket mégsem itatta át az abszolút erotika fluiduma. Ezt csak a háború utáni évtizedben kristályosodott ki (Rita Hayworth), de egy bizonyos Norma Jean Baker-ként anyakönyvezett, de Marilyn Monroe művésznévvel operáló hölgynek sikerült teljes hatékonysággal elérnie; azóta ez egy szabványnak számító szerepkör, néha több kárral, mint haszonnal.

Szinte bizonyos, hogy ha Carole Landis nem búcsúzik el olyan korán az élettől, akkor Monroe ma is tündöklő rivaldafénye sokkal halványabb lenne, hacsak nem cseréltek volna az emlékezetük sorsán.

Emlékezzünk rá, mert ritka típusa volt az olyan hollywoodi közszereplőknek, akik ugyanolyan értékesek voltak belül, mint amilyen vonzóak kívül, és sokkal többet adott, mint amennyit kapott!

„I’m your pin-up girl”

http://www.youtube.com/watch?v=xstttAqerhY

__________________________
[1] „And though she’s not really ill, there’s a little yellow pill”

Galéria