Hogy a mitológiai szereplők és a szuperhősök között erős hasonlóság mutatkozik, nem szükséges részletesen kifejteni, szinte evidens, hogy az emberfeletti képességgel rendelkező egyének és az ilyen, olykor emberszerű lények kezében a világ sorsát markolják, történetük a jó és a rossz konfliktusának keretében zajlik.

E fantasztikus kreálmányok célja szerteágazó, mégis az emberiség minden korszakában indokolt: a természettudományok kibontakozása előtti korban a természeti jelenségek magyarázataként szolgáltak (pld. Zeusz és a mennydörgés), a vallásos érzést könnyebbé tették a megszemélyesítésekkel (nimfák, kamik, laarok, stb.), ill. az adott kultúra tanulságos és szórakoztató történeteinek főszereplőiként egyfajta követendő példát nyújtottak, idolizálódtak (pld. Aeneas). Míg a felvilágosodás utáni korban, főleg a modern XX. században már csupán az utóbbi funkciót töltötték be.

A szuperhőst eltérően az antik, vagy a népi mítoszok héroszaitól, erős igazságérzet jellemzi, a szupererővel nem rendelkező, tehát a normális emberek életének és értékeinek megóvása és védelmezése a fő hajtóereje, egy töréspontja van csupán, hogy természetfeletti erejével éljen vagy visszaéljen az emberek irányába, utóbbiakból válnak szupergonoszokká (supervillains).
Az antik mitologikus szereplők nem egyoldalúak, nem simára csiszolt értékrendű egyéniségek, mert sokat hibáznak és olykor félelmetest; például Héraklész és Médeia aprította saját családját is. Ez az ambivalencia, bármilyen furcsán is hangzik, sokkal emészthetőbbé, emberszerűvé tette a mítoszok héroszait, mert ők sem voltak mindenben tökéletesek, mint maga az ember, így közelebb álltak hozzá. A szuperhős viszont sterilen jó vagy rossz; az átmenet csak megingás, ideiglenes állapot, külső kényszer.
Hogy melyik veszi át a másiktól az eszközkészletét, illetve a történeteit kiszínező fordulatokat és ötleteket, nem szükséges magyarázni, persze hogy a későbbi a korábbitól, tehát kijelenthető, hogy a képregény- és rajzfilmhősök (és a Hollywoodosított változataik) a minden nép írott történetében megtalálható mitologikus női vagy férfi héroszok közvetlen vagy közvetett leszármazottai.

Mitológia és feminizmus a DC univerzumban

A filmes szuperhős, kinek az elmúlt években dömpingje van az amerikai filmgyártásban, mindig van egy ősképe. Ez az archetípus az első megjelenési formája is éppen, ez pedig a képregényhős. A hollywoodi szuperhős evolúciója a képregénytől a rajzfilmen keresztül vezet a mozivászonra, néha előtte vagy utána elidőzik a játékvilágban, játékprogram karakterként, de a filmtekercsre nem találnak ki szuperhősöket. Így tehát ha elemezni szeretnénk némelyiket, az első megjelenéshez, tehát az igazi forráshoz kell nyúlnunk: a képregényhez, illetve a belőle táplálkozó, sokszor hű kiegészítő médiafelülethez, a rajzfilmhez.

Szuperhőst fogyasztóknál közismert megállapítás, hogy a szuperhős-biznisz a századfordulóra két mamut képregénykiadóhoz köthető halmazból származott, amelyek rendre magukba olvasztják a kisebb kiadókat és karaktereiket: a régebbi DC (Detective Comics), kinek mentora Jack Kirby volt, és a Marvel, amelyen Stan Lee munkássága tükröződik. Az elsőhöz tartoznak a klasszikusnak tartott sztereotip szuperhősök (Superman, Batman, Flash stb.), utóbbihoz a jóval árnyaltabb, de komorabb mutánsok (X-Men, Pókember, Hulk, stb.). Az alaposabb és átfogóbb elemzéshez szükséges mindkét ún. univerzumot ismerni, összehasonlítani, amire e sorok írója (még) nem képes, mert ha ilyen témára vetemedik is néha, akkor is az előbbi kiadó termékeire teszi le a voksát, tehát szegényes a másik oldal ismerete. Ez az oka, amiért jelen értekezlet csupán a DC világával foglalkozik, ezért nem lehet megközelítőleg sem teljes, mea culpa.

Különös véletlen, hogy a bemutatásra és elemzésre szánt két DC szuperhősnő, Wonder Woman és Hawkgirl (Csodanő és Sólyomlány) egyszerre analizálhatók mitológiai és feminista aspektusokból. De mielőtt ennek nekifeszülnénk, illik bemutatni őket, mert Európában nem annyira közismertek.

Wonder Woman, magyarosan, de alig használva: Csodanő, a képregénykultúra kivirágzása előtti, ún. aranykor gyermeke, az első modern szuperhősök egyike, ezen felül az első női karakter. Létrejötte egy amerikai különc pszichológus, mellesleg a hazugságvizsgáló feltalálója, William Moulton Marston-hoz köthető, aki a hivatalos praxisán kívül kacérkodott a friss szórakoztatóipar egyik újonc médiumával, a képregénnyel, és eldöntötte, hogy pszichológiai alapozású karaktert hoz létre az All Star Comics-nál (ezt nem titkoltan marketingfogásnak szánta, hogy több olvasót vonzzon). Létrejöttében szerepet játszott, hogy a még gyér szuperhős palettán még nem szerepelt nő, tehát egy piaci rés betöltése mindig kecsegtető lehetőség, másodsorban, magánéletének köszönhetően (kvázi bigámiában élt) erős női behatást érte, és ebből tudott meríteni, értelmiségiként pedig csodálta az antik mitológiát, így nem volt kérdés, hogy hová fog nyúlni az ötletekért. Megszületett tehát a domináns nő, az alfa-nőstény prototípusa, amely csakis amazon lehet.
(Az amazonok Arész és Harmónia lányai, harcias nők, akik Görögországtól északra vagy északkeletre éltek. Nem tűrtek férfit, de időnként idegenekkel egyesültek, hogy népük ki ne pusztuljon, de a fiúgyermeket megölték. Nevük jelentése melletlen, mert a jobboldalit levágták, hogy ne akadályozza őket a fegyverek kezelésében.)

Anyja Hippolüté, Themiscyra királynője, tehát Wonder Woman egy hercegnő, és ezzel vége is az eredeti mitológiának, a többi Marston-i ihletettségü: attribútumai az igazság lasszó, a puskagolyót elhárító karperec, a dobófegyverként használható tiara, néha pedig kard és pajzs, amit természetesen az olimposzi istenek kovácsa, Héphaisztosz készített. Első képregény megjelenésének ideje, 1941 decembere emlékezetes az amerikaiaknak a hetedikei Pearl Harbor elleni japán támadás és az azt követő háborúba lépés okán. Ezért sem egészen véletlen, hogy Wonder Woman is amerikai patriotizmust képviseli, amerikai szimbólumokkal teletűzdelt öltözékkel, mint pld. Amerika Kapitány (kék alapon fehér csillagok, fehér-vörös színkombinációk, sas szimbólum). Ő is harcol Amerika ellenségei ellen, kik az utolsó ’demokratikus védőbástyát’ fenyegetik. Marston célja tudvalevőleg az volt, hogy egy olyan dominát mutasson be, aki közben izéig-vérig nő. A kettő közötti ellentmondás mindenki számára nyilvánvaló lehet, rámutatva, hogy nem hiába volt különc pszichológusnak is… Sikerült ugyan külsőleg idealizált, tehát vonzó és szép nővé rajzoltatnia, belül – mentálisan, ami ugyanannyira fontos nemi tényező, mint a fizikai megjelenés – viszont férfi ’gender’-t hozott létre, ami hiteltelenné teszi a képregényen végigfutó különböző anyáskodó szerepköröket, mert azok inkább atyáskodások, ha női lelkület nem társul hozzájuk.

Hawkgirl, magyarul Sólyomlány szintén igen korai női szuperhős, de Csodanőt nem volt képes még ő sem túlszárnyalni, hiába van meg hozzá a kellő eszköze. Habár keletkezése nem mitológiai forrású, szimplán csak totemisztikus vegyítés eredménye (mint pld. denevér+ember=Batman), Sólyomlánynak még ősibb a kollektív tudatalattiból származó fundamentuma, mint Csodanőnek és az amazonoknak. A madarak repülése még az ősembert is lenyűgözte, és mivel a levegő az ég és föld között található, a magaslati, az isteni szférához közelebb lévőknek hihette őket. A kezdeti többistenhit-rendszerekben is előkelő képesség a repülés, vagy a szárnyas ábrázolás, pld. az akkád Assur; az egyiptomi Maat; a görög Niké, illetve a római Cupido (a görög Amor latin változata); de az Ószövetségben is megtalálhatók már az angyalok, mint istennel közvetlen kapcsolatban lévő entitások. Tehát még ha kerülő úton is, de ősibb szimbolizmussal rendelkezik ez a karakter.

Sólyomlány is 1941-es keltezésű, a Flash Comics üdvöskéje volt. Ennél a szuperhősnőnél viszont nem csak egyetlen író vagy rajzoló munkálkodott, hanem jó egy tucat, vagyis több alaptörténet, alteregó, életrajz és kusza kötődések találhatóak meg nála. Az egyetlen közös dolog, hogy egy földönkívüli civilizáció (Thanagar-birodalom) rendvédelmi szervének magas rangú és kiváló képességű tisztje, attribútuma egy különleges nemesfémből (Nth) készült buzogány, és képes repülni szárnyaival. Nála viszont már szofisztikáltabb a társadalmi helyzet, mivel őt rendszeresen párkapcsolatban láttatják, hiszen az amazon hercegnőnél még megmagyarázható, hogy a szexuális forradalom előtti Amerikában miért önálló, magányos egy nő, de ebből kettőt már nem bírt volna el rendszer, Hawkwomanként, vagyis Sólyomnőként tisztes felség, férje a sokkal üresebb, szinte felesleges szuperhős, Hawkman, a Sólyomférfi. Hawkgirl feminista jellege éppen ebből vezethető le igazán: az egyetlen olyan szuperhősnő, akinek az ellenkező nemű párját fordított bordacsontként hozták létre, vagyis a nőből ’vált ki’ a férfi, és nem fordítva, ahogy a kultúrákban lenni szokott (viszont a genetikusok és kromoszómakutatók az ellenkezőjét bizonygatják, tehát a természetben máshogy áll a helyzet). Szintén az egyetlen szuperhős-molekula (ezen az azonos hatókör, de ellenkező nemből összeállt gruppokat értem, mint pld. Batman-Batgirl; Superman-Supergirl; Zatara-Zatanna; de hogy Marvel példát is közöljünk: Hulk-She Hulk), amelyben a nőé a domináns szerep, a hatalmi és erőfölény. És ez nem kis eredmény, de vélhetően a véletlen hozta így, nem tudatosság (tegyük hozzá: sajnos!). Míg Csodanőt az idők folyamán nem kellett újragondolni, csak megjelenésén esett olykor változtatás (pld. szoknya helyett hol feszülős rövidnadrágot hord, hol cicanacit a csizmához), a ’60-a évek sikeres Wonder Woman tévésorozata okán, a valaha szépségkirálynő Lynda Carter főszerepléséből adódóan pedig szexepilje változott át: dögös bombázóvá vált; addig Hawkgirl esetében erősen újra kellett gondolni a dolgokat, amikor leporolták a témát, hiszen kellett egy kiegyenlítő női karakter az Igazság Ligájába, amely ugyebár a DC képregényeinek egyesített szupercsapatát jelenti. Ez az alteregó Shayera Hol, és az új generációknak ő vált így ismertté, mint Sólyomlány.

Az Igazság Ligáját főleg rajzfilmekből és videojátékokból ismerheti a nagyérdemű, és jelenleg az DC világának zászlóshajója, tehát ha elemezni próbáljuk a két női szuperhőst, ezen a szupercsapatban betöltött dolgaikra kell figyelni, mert ez a globális ismeretségű, tehát az általánosabb.

Nehéz a sora a DC szuperhősök között a nőknek, mivel igen csak sztereotipizált eseményeken és keretben érvényesülnek: a konfliktusok nem arról szólnak, hogy egy deviáns, lumpen elem a napi narkójáért betör egy trafikba, hanem jobb esetben csak a Föld sorsa forog kockán, a problémamegoldás főleg fizikai erőszak, méghozzá vigilantizmus (önbíráskodás) útján folyik, röviden ez a konklúzió: a civilizáció elpusztulása meggátolható, ha elpüfölsz pár gazfickót. Ez a brutálisan nyers, tesztoszterongőzös világ szinte kizárja a női értékrendet, a nőiesség kifinomultabb problémamegoldásait és –kezeléseit, vagy a gyengédséget, így nem annyira meghökkentő, ha az amúgy is alulreprezentált női karakterek felveszik ezt a habitust. Supergirl ugyanolyan erővel bír, mint nagybátyja, Batgirl ugyanolyan ügyes, mint Batman, a férfi ellenpárral nem rendelkező hölgyek is (pld. Vixen, Black Canary.) ugyanúgy helyben képesek hagyni bármilyen bűnözőt vagy gazfickót, mint a férfi hősök, tehát testi erőben kiegyenlítettek; de a szuperhősöket is seggre ültetni képes nőből csak kettő van: Csodanő és Sólyomlány. Ez a potenciál emeli őket ki a szuperhősök szürke sorából, hogy ’tökösebbek’ a férfiaknál is.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a szuperhősnők inkább frigidek. Hébe-hóba kapcsolatba kerülnek férfiakkal (a teljesség igénye nélkül az Igazság Ligából: Sólyomlány/Zöld Lámpás; Kérdés/Huntress, Zöld Íjász/Fekete Kanári), de ez nem tükrözi a természetes társadalmi helyzetet (igaz, szuperhősökről szóló történetek sem szociográfiai aspektusból készülnek), sem a két nem egymáshoz való hozzáállását a motivációk és érdekkörök szerint. A nőkhöz köthető, érzelmeken és megérzéseken alapuló habitusoknak, az ámulatos női praktikának, vagy a szimpátia, esetleg a családközpontúságnak nyoma sincs. A szuperhős-pár gyerek, ennek a zord légkörnek emberibbé varázsolásának eszköze csak az Igazság Liga széria kifutása utáni, ismét új generációnak szánt kiegészítő-ligában, a Young Justice (Igazság Ifjú Ligája) történetein belül jelenik végre meg, habár epizodikusan, és különös, hogy negatív karakter, egy ’szupergonosz’, nevezetesen Cheshire osztódik, az apa pedig Red Arrow klónja. Mégis annak a jelét mutatva, hogy a faragatlan és férfi soviniszta DC szuperhős világa a feminista – tehát az EMBERhez, és nem a férfiközponthoz közeli – paradigmákat képes integrálni.

Ha az előző meglátást dicséretre méltónak tartjuk a feminizmus szempontjából, sajnálatos módon azzal ki is fulladt a pozitiv visszacsatolás. Felületesen szemlélve akár feminizmus jegynek tekinthetnénk az igencsak nőies megjelenési formákat a szuperhősnők ábrázolásában, a 90-60-90-es testalkat, a harsány színek, a tussal kihúzott szemek és a mindenkor dagadó keblek inkább a sztereotipizált szép nő ábrázolás mellékterméke, tehát egyetlen szempont szerint mutatja be és értékeli a női nemet, ami minden, csak nem feminizmus. A virágzó testiség többletét felmagasztaló, a nőt tárgyiasító konzerv-szexualitásként láttató férfi szem-nyalóka (eye-candy) esete forog fenn, aminek tudatos használatát egy igen sokoldalú szakértőnek, Bruce Timm grafikusnak köszönheti a cég. Nem is kell többet tudni erről a szupergonosz faragó (ő találta ki Harley Quinn-t), rendező, producer és történetíróról, csak annyit, hogy évekig készített erotikus rajzokat (pin-up) a Playboy világhírű férfimagazinnak, innen a hajlam.
Tehát úgy áll a dolog az Igazság Liga rajzfilmsorozattal kapcsolatban, hogy a nőt eszmei szépségében, sztereotipikusan ábrázolja, miközben viselkedése és a kognitív térképe maszkulin, férfias. A két legmeghatározóbb női főszereplője, Csodanő és Sólyomlány testi erejük és képességeik szerint még az alapító tagok keménymagján is túltenne, ennek dacára eredetüket és helyzetüket tekintve feminista légkörüknek. Egy harmadik szuperhősnő, aki szintén elüt a férfiközpontú sablonizálástól, de csak szerepe szerint, Big Barda, aki pozícióját tekintve férje, Mister Miracle testőre. Ilyen felhozatallal szemben nehéz akár szemernyi emberközpontúságot kérni a férfiközpontúság ellenében. De mik is lennének ezek az igények? Azok a mindennapjainkban is tapasztalható, tehát emberi jelenségek, amik a populáris kultúra egyik gőzhengere, a filmipar is szemet huny és be nem mutatásával láthatatlanná tesz, például a nők menstruációs ciklusából eredő érzékeny hangulati különbségek ábrázolása (helyette ugyanolyan kiegyensúlyozottak testileg-lelkileg a szupernők, mint a sztereotip férfi), sosincs GYED-en vagy GYES-en lévő, de babakocsit toló se, vagy azonos munkáért azonos bérezés, még akkor is, ha nem tudjuk, a szuperhős valójában miből is él, vagy hogyan fizet adót. Nincs erőt meghaladó feladat a szuperhősnő előtt se, még akkor is, ha érezzük, ez ellent mondana a szuperlatívuszának.

Nem feltétlenül a tiszta naturális ábrázolás a feminizmus kívánalma a mindenkori szórakoztatóipari termékekben, hanem inkább a nő egyoldalú ábrázolásának elvetése, amely rontja a nőkről alkotott elképzeléseket – főleg a kamaszok és fiatalok esetében, akik e termékek célközönsége és lelkes fogyasztói -, illetve elmossa a két nem különbségének csodálatos voltát, hiszen a nő és a férfi kiegészíti egymást, csakis együtt alkotják az emberiséget, egyik a másik nélkül félember csupán. És mint ahogy láthatjuk az Igazság Ligája esetében, ahol minden karakter valójában férfi, csak minden másodikat dögös női alakban ábrázolnak, ennek aligha tesz minimálisan is eleget. Nézzük el nekik, hisz mind szuperhősök?

Hogy mennyire kacifántos, és logikátlanul kevert a szuperhős világ mitológiai értelemben, érdemes megtekinteni a Justice League Unlimited rajzfilmsorozat The Balance című epizódját, amely kiváló állatorvosi lóként megmutat minden olyan hibát, amit a képregény- és rajzfilmírók abbéli hátrányából ered, hogy nem eléggé érdeklődnek a kultúrákat meghatározó mitológiák iránt, ennek ellenére bátran fordulnak hozzájuk. A különlegességet az adja, hogy Csodanő és Sólyomlány a főszereplői ennek a résznek.

Videó

Galéria