Az őket követő második nagy nemzedék – élén a zseniális Erdély Miklóssal és sokoldalú Kondor Bélával – forradalmat robbantott ki a magyar képzőművészet, legfőképpen a konceptuális művészet terén. Egymást érték a lázító happeningek, rebellis kiállítások, underground megmozdulások. A legtermékenyebb időszakként tartja számon az utókor azóta is azokat az évtizedeket.

A Magyar Nemzeti Galéria merész kísérletet tett arra, hogy rendhagyó kiállítást szervezzen a fent említett Nagy Generáció mélyebb és rejtett rétegű bemutatására. A Világmodellek – Műtermi kísérletek és dokumentumok Kondortól napjainkig c. tárlat a művészek műtermét – mint ikonikus helyszínt – helyezi a tematika középpontjába.

Alkotni jó. Kell hozzá egy Művész elsősorban, majd inspiráció és ihlet, talentum és originalitás. És mindenekelőtt a megfelelő közeg. A tér, a műterem, ahol kibontakozhat a zseni, megszülethet a mű. A művész és műtermének viszonya, utóbbi helyzete, szerepe, világa sajátságos a művész életében. A tematikus kiállítás ennek a sajátságos viszonyrendszernek, illetve az alkotás színtereinek a magánvilágát mutatja be. Az időben behatárolt, termékeny és korszakújító/alkotó periódus a magyar közelmúltból kiragadott mikromiliőt térképezi fel, és híven tükrözi a társadalom művészi szegmensének szociálartisztikus életérzését.

Ha az alkotás folyamata misztérium, a műterem a szentély. Ahová beavatatlan be sem teheti a lábát. Falai között a Mircea Eliad-féle Szent és Profán egyaránt megtalálható, egymást koherensen kiegészítő dualitásban. Itt ugyanis funkciója van egy-egy véletlenül ott felejtett hétköznapi tárgynak ugyanúgy, mint a direkt módon megörökített kifejezési formák helyszíneinek. Akárcsak a mű, a terem is az alkotó képére formált világ, egy ’ars poetic-us’ ikonográfia. Gémes Péter padlástere például a görög művészet klasszikus formaképéből idéz. Minden műterem menedék és átjáró egyben. Jovánovics György fotószobrász alkotóterében ennek a binaritásnak az enigmatikus jelentésrétegeit láthatjuk. Az alkotói színtér maga is egy kísérlet, bizonyság erre Schaár Erzsébet megosztott tere, antropomorf tükrözései.

Középiskolai tanulmányainkból talán még rémlik, hogy a XIX. századi művészek műtermei mintegy hermetikusan elzárt, tömegtől eltávolodott „elefántcsonttoronyként” funkcionáltak, a romantikus toposznak megfelelően. Magyarországon nagyon kevés a klasszikus értelemben vett alkotótér. A mi művészeink ’kvázi műtermekben’ működtek, hiszen a korlátozott lehetőségek miatt az alkotó folyamat leginkább a művésztelepeken vagy a főiskolák gyakorló termeiben, barkácsműhelyekben és tesztlaboratóriumokban zajlott, zajlódhatott.
Mindazonáltal talán a legtalálóbb az a szentencia, hogy a műterem „életmű installáció és sorstörmelékek gyűjtőhelye”. Mindezeket a törmelékekből összeillesztett sorsokat láthatjuk a Világmodellek című kiállításon, a Magyar Nemzeti Galériában, egészen jövő tavaszig.

 

Világmodellek – Műtermi kísérletek és dokumentumok Kondortól napjainkig

Magyar Nemzeti Galéria

2012. november 30 – 2013. április 28.

Galéria