A „kiállításra járni nem sznobéria” tétel megdőlni látszik, amikor a Szépművészeti Múzeum belső terméből kiszorultakkal együtt a külső csarnokban összegyűlteket veszem szemügyre. Öltönyök és nyakkendők, fekete kisestélyik és magassarkúk mindenütt. Illetődött elcsitulás után megkezdődik a gála, Cézanne egyik kedvenc fuvola etűdjével. Az illusztris meghívottak közül mindenki azt emeli ki, ami számára jelentős fontossággal bír. Baán László múzeum igazgató a tárlat tematikáját méltatja, amely a festő és az elmúlt korszakok mestereinek viszonyát helyezi előtérbe. Nicholas Penny, a londoni National Gallery igazgatója elismerően nyilatkozik a Szépművészeti Múzeumról, miszerint Bécstől keletre ez az a kiállítóhely, amely relevánsan benne van a kulturális keringésben. Orbán Viktor miniszterelnök pozitívumként említi, hogy a gazdasági válság ellenére létrejött ez a világ viszonylatban is egyedülálló kiállítás.

„Ne azt fessük, amit látni vélünk, hanem amit valóban látunk is.” – ez volt az ars poetica-ja Paul Cézanne-nak, aki ezzel a tézissel átlépte az impresszionisták nagyra nőtt árnyékát, és a rá jellemző „posztimpresszionista” jelző örök birtokosa lett. (Mely címkét egyébként Roger Fry, angol művészet kritikus kreálta, kimondottan a vátesz festő számára.) A formákat bontogató zsenikhez hasonlóan (természetesen) Cézanne is fel nem ismert, meg nem értett művész volt a maga korában, és a hivatalos párizsi Szépművészeti Iskolába sem nyert felvételt. Habár a legnagyobb impresszionisták között (Monet, Renoir, Sisley) bontogatta szárnyait, eredeti látásmódjával hamar továbblépett az akkor már avíttnak tűnő kifejezési formákon. S bár az utókor megkésve, de felismerte az újító festő érdemeit, saját idejében csak jóval 50 éves kora után lehetett érdemi kiállítása. „… mindig hálás maradok az okos művészetszerető közönségnek, amiért ösztönösen megérezte, mire törekedtem művészetem megújítása érdekében. Az én véleményem szerint az ember nem léphet a múlt örökébe, csak egy újabb láncszemet tehet hozzá.” Paul Cézanne késői gondolata jelen tárlat mottója is lehetne:
„Tárulj, Cézanne!”

Ez a vicces gondolat már a kiállítás zsilipajtaja előtt fordul meg a fejemben, ahol – rang és titulus ide vagy oda – bizony heringként szorul egymásnak a tömegben a sajtó munkatársa és a diplomata, hozzáértő művészember vagy dilettáns politikus. Türelmesen várakozunk, még ha a várakozás ideje irreálisan hosszúra is nyúlik, lévén hogy huszonötösével engedi be a szelepes ajtó a látogatókat. Jogosak a megfelelő biztonsági és műszaki intézkedések. A kapu mögötti, 300 milliárd forintnyi biztosítási összértékű pótolhatatlan alkotásokat állandó hőmérsékleten tartja egy termosztát, fényképezni evidens módon tilos, hogy hő- és fény ne árthasson a remekműveknek. A tárlat megrendezésének költségeire összegrundolni a 400 millió forintot, több mint öt évet tölteni előkészületekkel, naprakész kontaktusban állni olyan világvezető múzeumokkal, mint a párizsi Louvre, londoni British Museum vagy Tate, a firenzei Uffizi vagy New York-i Metropolitan… ehhez bizony kell egy jó adag elhivatottság, mellyel Geskó Judit kurátor (és művészettörténész) létrehozta a kiállítást. Na meg azért szükséges egy kultúra iránt joviálisan elkötelezett szponzor is, mely jelen esetben az ING Csoport volt – a társaság 125 millió forinttal támogatta a projectet.

Színek és formák, vagyis hagyomány és alkotóerő

Ez utóbbi tagmondat a kiállítás alcíme is egyben. A frappánsan felépített belső teremben már első nézésre is látszik, hogy a festő egész életét végigkíséri az általa mesterinek tartott nagy elődök és műveik vizsgálata, technikájuk, témájuk és motívumaik át – és újraértelmezése. Ezt az aspektust próbálja  a múzeum a kiállítás tematikájában követni, amikor Cézanne eredeti és egyedi alkotásaival párhuzamosan a „példaképek” inspiráló műveit is megjelenteti. Fejtegetésre bőven ad lehetőséget az egymással művészeti kölcsönhatásban lévő művek térbeli paralel elhelyezése is. Az ma már világosan látszik az életműből, hogy a nagy elődök azonosságainak és különbözőségeinek vizsgálata során Cézanne a kompozíció erejében látta (és láttatja) a festészet igazi értelmét.

Vegyük például a tárlat egyik hatásos duóját, az Őszibarackok tányéron című Cézanne festményt, és az ezzel együtt a (kiállító)térben is mellé helyezett, ugyanilyen munkacímű darabot, ismeretlen festőtől. A Mester az eredeti –ha lehet így mondani – kompozíciót felborítva, azt mintegy leredukálva – a vászon centrumába fókuszálja a szinte gömbként ábrázolt gyümölcsöket. Redukció tehát, és alapformák. Tisztán látszik, hogy a ’Tartalom és Forma’ esztétikai alapkategória nála kiegészül a racionálisabb „rend a formában” megközelítéssel. Cézanne-nál a mértani alakzatok radikális előtérbe helyezése már a jövőbeli kubizmust idézik. (Idilljeinek újszerű értelmezését pedig az is igazolja, hogy az utókor a „nyugtalan csendélet” ellentmondó, ám igen találó címkéjét ragasztotta hasonló témájú, kísérletező műveire.) A másik példa a festő sajátos és hangsúlyos színelméletét igyekszik alátámasztani. Félix Frielé: A múzsa csókja című festmény mellett szinte másolatszerű azonossággal függ Cézanne: A költő álma, a múzsa csókja darab. A két mű összehasonlítása adja magát, vagyis Cézanne színújradefiniáló tézisét. A legprofánabb módon talán úgy tudnám érzékeltetni, hogy Cézanne műve olyan, mintha photoshoppal végigment volna az eredetin (sic!), de szigorúan a saját színújraértelmezése elvei mentén. Vagyis hogy a formák tömege és a színek dominanciája a kép minden pontján egyenértékű kell, hogy legyen.

Mindig merész és úttörő kezdeményezés a hagyományostól elrugaszkodva, újra, – illetve átértelmezni a régit, a megszokottat. Tette ezt Cézanne anno, aki szakítva a tradíciókkal, szintetizáló művészetével megalapozta a modern képzőművészeti esztétika elveit. És ugyanezt teszi a Szépművészeti Múzeum, amikor Cézanne eredeti és egyedi alkotásaival párhuzamosan a „példaképek” inspiráló műveit is megjelenteti, és ezzel egy lehetséges olvasatát kínálja a Mester organikus, retrospektív és egyben innovatív életművének felderítéséhez.

 

Cézanne és a múlt. Hagyomány és alkotóerő

Szépművészeti Múzeum

2012. október 25. – 2013. február 17.