Nem 16:48-kor sírtam, nem. Akkor kezdtem el zokogni, amikor láttam Huda tisztán ragyogó szemeit. Néz előre rendíthetetlenül kihúzott háttal precízen menetelve pontos, erőteljes mozdulatokkal. Lelkiismeretének, kötelességtudatának, jóindulatának, ártatlan szorgalmának makulátlan kristály fényétől folytak a könnyeim. Az egyetlen, aki dolgozik.

Mint egy csepp a sivatagban – annyira jólesett, annyira hiányzott, oly mérhetetlenül ritka ez a zsigeri jó szándék, ez a tartás! És csillogott rügyező frissessége mindent áthatva – „Én jó akarok lenni! Törekszem a becsületre, tiszteletre, bizalomra, mások hibáinak megbocsátására!” Egy férfi, akinek építő remény és hit van a szemeiben – mint fehér hollót köszöntöm, köszönöm! Megsimogatott a szeretet.

Ezt a nemességet gúnyolta lekezelően Feri (Pásztor Tibor – a szerk.) jegyese, Anna (Szilágyi Csenge – a szerk.). Ezt törte meg kényszeredett csókkal női hiúságát bizonygatva, unaloműzés céljából. Ezt állta udvariasan Huda (Gazsó György – a szerk.), ezt értelmezte félre Erzsi, a feleség (Varjú Olga – a szerk.) – ezt az önző önfitogtatásból eredő pillanatot. Ez a pillanat okozta tizennyolc ember halálát, ez mérgezte meg a csoport kapcsolathálóját, ez okozott tagjainak bűntudatot és tébolyt. Ez a rosszindulat által vezérelt perc. Az igazság odaát van – avagy mások szerint ideát.

Hol is? Mikor is? Október 17-én este 7-kor a Bárka színházban. Vasárnap 16:48-kor a vasútállomáson. Nem. Nem, nem. Az ártatlan becsület, jó szándék és az önfitogtató, lekezelő gúny csomópontjában. Pontosan ott és akkor. Egy perc rosszindulat és értékrombolás brutális életre szóló következményekkel. Csupán egy perc egoizmus.

Persze olyan könnyedén távirányítható az élethelyzetek poénja. Csak másik zenét teszünk be és akkor a hangulat megoldja, elfelejteti. Jaj, a szerelem miért múlik? – Jaj, az igaz nem. Lent a földön van a színpad. Kapcsolás.

A színészek mellettünk járó-kelő embertársaink, a rendező pedig a színész, Leni (Parti Nóra – a szerk.) – Ennyi. Mondom ennyi. Igen, annyi hogy Anna Huda mellett tanúskodik, és így nem kerül börtönbe. Annyi, hogy Annát lelkiismerete nem hagyja nyugodni, annyi hogy ez az élmény belehasad kettőjükbe. Hasad: Huda eljegyzi Annát, majd megöli. Hiszen a lány megvédte a bíróság előtt, mégis önfitogtatásból mérhetetlen, gyógyíthatatlan károkat okozott még a kísértés halvány szikrája nélkül is. Annyi, hogy Anna és Huda már évezredek óta ismerik egymást.
Leplezni, hazugsággal takarózni és másokat takarni lehet – ideig-óráig. A vége úgyis a beismerés. Őszinteség saját magunkkal – a legnehezebb. Lekezelő egoizmus – a legkönnyebb. Anna mikor vallja be, hogy az ő önzősége volt a mérgezett csíra??? Mindegy… minden út az igazsághoz vezet. Erzsi? – Ennyi. Mondom ennyi.

Huda nem hibázott, az ember igen. Nehéz teher, valljuk be. És akkor megbocsátást nyer! Bocsánatot. Bocsánat. Gyönyörű, sugárzó ártatlan jóindulat. Csak a virágra vigyáznának, egyszer nő. Csak ne tépnék ki kényszeredetten… Ó, csak a virágot hagynák életben…

Fotón: Huda, Hudetz Sándor állomásfőnök szerepében: Gazsó György

Galéria