A Bárka jól bevált alkotói duója – Vidovszky György – Tasnádi István (író-rendező) – harmadik alkalommal fut bele – teljes erőből – azokba az aktuális problémákba és társadalmi jelenségekbe, melyekkel naponta szembesülünk. Az előző két darabjuk – a Cyber Cyrano és az East Balkán – szakmai berkekben és a közönség soraiban is egyaránt nagy visszhangot váltott ki. Előbbi fő problematikája a fiatalok által favorizált virtuális (közösségi) lét előtérbe kerülése, az utóbbi a 2011-es, a West Balkánban hármas halállal végződött tragédia interpretációja. Súlyos témák. Az egyik egy megoldhatatlan és feltartóztathatatlan evidencia, a másik egy feloldhatatlan és megmagyarázhatatlan tabu.

A harmadik hullám egy középiskolai osztályban játszódik, ahol egy gyakorlati tanulmányhét alatt a tanárok megismertetik a gyerekekkel a különböző társadalmi berendezkedések, így a DEMOKRÁCIA, az AUTOKRÁCIA és az ANARCHIA sajátosságait. A legnépszerűbb tanár, Kristóf óráján hangzik el a jelenre aktualizált tézis, ami megindítja a lavinát. A tanulók azt állítják, hogy a facebook (sic!) korában nem fordulhat  már elő olyan diktatorikus rendszer, mint a fasizmus vagy autokrácia. Tanáruk egy interaktív kísérlet, vagyis tömeges  helyzetgyakorlat révén próbál megválaszolni a kérdésfelvetésre. Csoportot alapít, melynek neve a Hullám. Erről a mesterien kibontott, és végül kijózanítóan félelmetessé vált szociálpszichológia folyamatról szól a darab, mely olyan súlyos mondanivalókkal szembesít minket, mint a kirekesztettség vagy kisebbség, nonkonfromizmus vagy asszimilálódás problematikája. A különböző jellemvonásokkal ellátott diákok reakciója és viselkedése alapján látványosan felvázolódik az eredmény, ahogy a mozgalom tömegpszichózisa lassan népbutítássá válik, és olyan rosszértelmű és rosszemlékű szavak kúsznak be a színpadra – és a néző tudatába -, mint toborzás, megfigyelés, jelentés, besúgás…

Aki rendelkezik némi szociológiai vagy pszichológiai érdeklődéssel, ismerettel vagy tanulmánnyal, annak azonnal beugrik a Stanfordi börtönkísérlet, vagy a Milgram-féle áramütés tanulmány. Tudniillik NEM TUD nem beugrani. A Zimbardo-féle börtönben önkéntes diákok játszhatták el a rabok és az őrök szerepét egy szituációban, ahol a szadizmust és a személyiségdeformációt figyelték meg, extrém környezetben. Stanley Milgram pszichológus pedig a hatalomnak szóló engedelmességet vizsgálta, amikor alanyainak engedélyt adott, hogy szabadon büntethessék áramütéssel a rosszul válaszoló társaikat. A kísérletek során a résztvevők viselkedése olyan mértékben eldurvult, jellemük  pedig úgy eltorzult, hogy idő előtt abba kellett hagyni a megfigyeléseket. Az említett két tanulmány forradalmivá vált a maga korában, és később iskolapéldái lettek az autokrata személyiségtorzulásnak.

A Bárka színpadi eszköztára a legteljesebb mértékben kiszolgálja a darab erkölcsi konklúziójának kibontását.  A minimalista díszlet pont annyira célszerű és funkcionális, amennyire igényli a történet – egyszerűen nincs szükség többre. A hatalmas lépcsőfokokból álló, karéj alakú, ébenfekete lelátó erősen szimbolizálja azt a fajta hierarchikus és erőszakszervezeti felépítést, amire az egész előadás apellál. Az egyetlen igazán mobilis momentum a középre lógó gyűrű, melyen néha pompás testalkatú fiatalok végeznek tornamutatványokat. Az emberben önkéntelenül is felsejlenek a Hitler Jugend sportszekciójának tökéletes fizikumú félistenei. (Egyébként ha már szimbolikánál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a csoport két legrenitensebb tagja FEKETE és PIROS ruhában van, ami szinte szuggerálja az általunk igen jól megismert fasizmus és kommunizmus terrorjának emlékét.)

A zene nélkülözhetetlen ennél a darabnál, kohéziót alkot a mozgással. Az elidegenítő, szinte futurisztikus dallamok  disszonáns – és néhol agresszív – hangzásvilága csak még nagyobb távolságot tart a gyűrűn tornázó testek némajátékától. A karakterek korántsem erőltetettek és olyan frappánsak, hogy jószerivel önmagunk fiatalkori ’ÉN’-jét, vagy akár iskoláskorú gyerekeink prototípusát is megtalálhatjuk köztük.

Bárka Színház, III. Hullám 2012.11.07. Fotó: Dudás Szabolcs

A (harmadik)Hullámnak komoly keletkezéstörténete  van.  Azt tudni kell, hogy a 60’-70’-es évek komoly áttöréseket és viharos fejlődést hoztak a szociálpszichológia terén, főleg a kutatások és a kísérletek tekintetében. 1967-ben történt, hogy egy kaliforniai középiskolai történelem tanárnak a következő kérdést tették fel a diákjai. Hogyan történhetett meg az, hogy a II. Világháború véres náci hatalmával nem szálltak szembe az emberek, és mindaz az iszonyat előfordulhat-e újra? A tanár úgy döntött, hogy mintegy modellálva a fasizmus berendezkedését, létrehoz egy diktatórikus rendszert az iskolában, és azon keresztül mutatja be a szisztéma és ideológia működését. Ron Jones volt a tanár, és szélsőséges pedagógiai kísérletéről később írt egy elbeszélést , hogy okuljanak belőle a következő generációk.

Hogy mekkora érdeklődésre tart számot azóta is a téma, az az utóéletéből is kiderül.  Ugyanis Jones esettanulmányból  írta meg óriási vihart kavaró bestsellerét 1981-ben Todd Strasser: A hullám címen. A televíziós feldolgozás után 2008-ban készült el a (német!) filmes adaptáció, ami ugyanolyan intenzív elismerést aratott, bizonyítván azt, hogy az emberek nagyon kritikusnak és tisztázatlannak érzik a hatalmi berendezkedések működésének pszichológiáját és az ideológiai rendszerek határainak egybemosódását. „Számomra a Hullám a szellemekről szól. Amikké válni tudunk. A jó és a rossz csábításáról. Választásról. A Jó bennem szabadságért sóvárog. A Gonosz az utcai őrjöngés vagy a rasszista gyalázat határán létezik, arra várva, hogy belerobbanjon a válaszok és a parancsok tökéletes világába. Én mindkettőre képes vagyok.” – írta Ron Jones, 1972-ben.

Ha az előadás után úgy akarunk felállni a székből, hogy – lerázva magunkról az ólomsúlyú konzekvenciát – pozitívan nézünk a jövő elé, akkor arra gondoljunk, hogy mindig van egy megingathatatlan egyéniség. Aki nem asszimilálódik és nem uniformizálódik, hanem elveit még a többséggel szembeszállva (és ezzel együtt a nehéz sorsú kisebbséggé válva) is megőrzi. Ám sajnos az is igaz, hogy mindig volt, van és lesz egy magányos, önmagában bizonytalan, a világgal pedig kirekesztett harcban álló gyenge egyén(iségtelen), akit magával ránt a hullám, és aki önálló identitás nélkül, szappanbuborék létértelmének szétpukkanásával a végső tragédiák okozójává válik.

 

A harmadik hullám

Bárka színház

Rendező: Vidovszky György

Író: Tasnádi István

Galéria