Alter(natív). Kísérleti. Underground. Progresszív. Na, ezek azok a hívószavak, melyek halálra rémítik a nagykörútra járó kultúrsznobokat. A 0-11 Alkotócsoport – Meanwhile in Kansas című, ’trash’-ként kategorizált dokuszínháza valószínűleg nem is nekik készült.

Hanem azoknak, akik a fenti kategóriákhoz viszonyítva szeretik azt, ami eltér a főcsapás irányától – nem mainstream, ha úgy tetszik -, ami újszerű és kreatív, és mássága nem csak a különbözőségben, hanem a különlegességben is megnyilvánul. A Bárka új bemutatója egy zseniálisan eredeti, kreatív asszociációs ötleten alapuló újragondolás, méghozzá a jól ismert Óz, a csodák csodája meséről, mely most már ugyanúgy hozzátartozik az elitkultúrához és a populárishoz is, mint az Alice Csodaországban, a Gyűrűk ura vagy a Harry Potter.

A betépett Dorka Budapest trozsőr körfolyosós albérletében fetreng a haverokkal, miközben Smaragdváros neonzöld falai közé képzeli magát. Karjának, lábának hajlataiban a bőre liláskék, a szétrobbant vénákba pumpált anyagtól. Majd felalél, és révülten bolyong a saját maga által képzelt elviselhető, és a kiábrándító valóság portáljai között, melyeken át – valljuk be, főleg mostanság – mi is elmenekülnénk a szürke és nyomorú hétköznapjainkból. Áttűnések és átfedések labilis fantazmagóriáiban egyensúlyozik az elme, és próbál kapaszkodót találni. Így lesz az ópiumgőzös intellektuális ismerősből a buta Madárijesztő (Tasnádi Bence több, mint hihető alakítása), a heroinos legjobb barátból és szeretőből Toto kutya és nem mellesleg narrátor (Kovács Ádám a reprezentatív iskolapéldája lehetne a milleniumi-generáció talajt vesztett nemzedékének), vagy az állandóan észt osztó, ám üres demagógiával érvelő ellenszenves srácból Óz, a nagy (ál)varázsló.

Párhuzamos világok, alternatív dimenziók, paralel történések és lehetséges valóságok váltakoznak a színpadon. Mindegy is, hogy az most Kansas vagy a nyócker, mert bárhol lehet és bármikor, bárkivel és bárhogyan. Szúrva, lőve, szippantva. A hétköznapi nyomor végett kreált eufória hívatlan velejárója a későbbi kiábrándulás. Ez utóbbi plaszticitását illetően már átlépi a realizmus eszközeit, és korrekt  naturalista/dokumentarista arzenállal döngeti mellbe a nézőt. Megvan a Transpotting-delej is, még a filmtörténelem legendássá váló WC-kagylós jelenete is visszaköszön. Az atmoszféráért dicséret illeti a díszlet, kellék és jelmez megálmodóit. A 3D-s mapping technika fényinstallációi és totálisan hozzáillő hangeffektjei nélkülözhetetlen részét képezik az előadásnak. Nem is az a lényeg, hogy a képvetítések impulzívabbá és teszik a drámát és szinte stimulálják az agyi ingervezető pályákat a befogadásra. A síkból kilépett fény(kép)kreációk a kábítószerek hatásmechanizmusát hivatottak megjeleníteni, a villódzó LSD flash-ektól kezdve a szétfolyóan lelazulós heroinmámoros montázsokig. Tökéletesen zseniális láttatása, mondhatni átéreztetése mindennemű függésnek.

Volt egy vitám, az Y-generációhoz tartozó lányommal. Jómagam, mint retrogád X-nemzedékes, szeretem a klasszikusokat hagyományos formanyelvben interpretálva, és zömében csak úgy. Ő pedig a modernizált, vagy inkább aktualizált adaptációkat kedveli. Az, ahogyan a 0-11 Alkotócsoport fenegyerekei újraértelmezték az Óz-sztorit, vérfrissítésként hat a kissé regnáló hazai színházi életre, -és nem mellesleg, generációs szakadékokat ugorhat át a színházi formanyelv kifejezésében is.  A csapat már az alkotófázisban is kitett magáért: werkvideo a youtube-on, aktív profil a facebook-on, beavató videoblog a színházi oldalakon. Profi menedzselés és marketing, és máshogy nem is lehet ebben a technológia médiumokkal és online közösségi egzisztálással működő cudar világban. „A világ beteg és mi vagyunk a tünetei.” – hangzik el Óz hallucinogén monológjában. A tanulság elemi erővel zúdulhatna ránk a darab végén, ám a legkézenfekvőbb konzekvencia önmagáért beszél: mindannyiunknak megvan a maga kicseszett Óza, aki csak illúziót ajánl fel megoldásként, vagy jó esetben is csak placebot, ami átmenetileg enyhít a létezés kínjain.

Szeretném, ha (al)műfajteremtővé válna ez az óriáskivetítővel kombinált, „mappingolt” színház, mert a fotóművészet, a film és a színpad ilyenformán történő keverése lenyűgöző perspektivikus élményt produkál, egyszerre több érzékszervünkre és intenzívebben hatva.  Szeretném, ha több kőszínház fogadná be a 011-eseket, vagy még inkább, ha saját kőszínházuk lenne, saját repertoárral és még több premierrel. „Toto. Az az érzésem, hogy többé már nem Kansasban vagyunk.”*– hangzik el a sokat idézett, kultikus mondat az eredeti műben. Hát, tudod mit, Toto? Nekem meg az az érzésem, hogy ezt az egész Kansas/Óz sztorit ideje volt már újradimenzionálni. Méghozzá olyan fergeteges és merész vehemenciával, ahogyan a 011 – Alkotócsoport tagjai teszik a Bárkában, a Meanwhile in Kansas szürreális trash-víziójában.

*”Toto, I’ve a feeling we’re not in Kansas anymore.” – Dorothy, The Wizard of Oz musical, 1939