Hölgyeim és Uraim! Minden kedves vendégét túláradó borzongással várja Európa legsokkolóbb rémületgyára, a budapesti horrorszínház!

A nővéremmel olyan 7-8 évesek lehettünk, amikor édesapánk bújócskát játszott velünk az 56 négyzetméteres, kőbányai panellakásunkban. Hadd legyen a gyerekeknek egy kis sikerélménye – gondolta. Az elején vicces volt aput keresgetni, de egyszerűen sehol sem találtuk. Nem volt az a színes homokozólapát, melynek elvesztése nagyobb hiányérzetet és kétségbeesést okozott volna, mint apukánk felszívódása. Zokogva, reszketve kérleltük, hogy akárhol is bujkál, ha még él, jöjjön elő. Megesett rajtunk a szíve és előpattant. De a hátunk mögül, az ágyneműtartóból. Még most, felnőttként sem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy hipnózis és nyugtató nélkül részletesebben el tudjam mondani azt a rémületet, amit átéltünk.

Mindezidáig azt gondoltam, nincs ennél kegyetlenebb. De! Van! Úgy tűnik, a budapesti horrorszínháznak köszönhetően újra kell értelmeznünk a félelemről kialakított képünket. Az 500 négyzetméteren kialakított őrület olyan labirintusokban, sötét, ködös, rideg, rémisztő termekkel, sokkoló színészi játékkal és vérfagyasztó zajokkal tűzdelt agyrém, ami újszerűvé és egyedülállóvá teszi ezt az interaktív vérfürdőt. Amit átéltünk, egyrészt nehéz visszaadni, másrészt szeretnék törekedni rá, hogy írásommal senki ne tudja felvértezni magát, ha esetleg ellátogat a rémbarlangba.

Őszintén be kell vallanom, hogy már a produkció legeleje igen nagy hatással volt rám. Nem csodálkozom rajta, hogy sokan (a vendégek ötöde) már az első szobáknál visszafordul és a lelkileg biztonságosabb valóságot választja. Nem kívánok részletekbe menni, de próbáljuk csak magunkat egy szürke, sötét vérrel bemázolt szobába képzelni. Minden irányból különféle, feltehetően gyötrelmes kínokat átélő emberek vagy ki tudja miféle lények nyögéseit és bizonyára tébolyult nők őrjöngő üvöltését halljuk. Vajon jobban érezzük –e magunkat, ha ekkor egy rozsdás baltás „orvos” felajánlja, hogy rendet vág közöttük, majd munkához lát és… hallhatóan csak még több fájdalmat és kínt okoz odabent valakinek. Robbanásszerűen megnő ilyenkor az emberben az adrenalin és úgy kezd kalapálni a szíve, hogy már azt se tudja, hol van.

De nincs idő fellélegezni. A stáb tagjai nem hagynak „békét” az embernek, azonnal taszítják tovább! „Gyerünk tovább!”. De ők még egész kedves lényeknek számítanak a kínok pincerengetegjéhez képest. Sokszor azért érdemes tovább indulni egy adott színtérről, mert… hogyan is fogalmazzak, mert… ha nem haladunk tovább, meghalunk. Remélem, egyértelmű voltam.

A sokkoló hatások palettája millió formában mutatkozott meg. Ahonnan csak zombi előjöhet, és elkaphatja az ember bokáját, ott bizony rendre megsokasodnak az ősz hajszálak. Ez rendben is van egy ilyen pokolban. De ez azt eredményezi, hogy az ember már az előadás harmadánál olyan óvatosan lapul a falnak ha koporsót lát, mintha tudná, hogy fel fog támadni, fel fog ugrani belőle valami. Szinte már megnyugtató, hogy fel vagyunk készülve de… no ekkor mászik ránk a biztonságosnak tűnő falról valami mérgezett patkány, vagy egy sugárfertőzött denevér.

A labirintus bizonyos részein vaksötét van. Ilyen környezetben kell egyes feladatokat megoldani. Meg KELL oldani. Mert bizony egyes ajtók csak akkor nyílnak, ha rájöttünk a varázsigére. Óh igen, és persze ha megtaláltuk az ajtót.

Ha esetleg abba a reménybe ringatnánk magunkat, hogy a következő terem enyhülést hoz, akkor tragikus tévedésben vagyunk. Őrületre borzongás, kínra fájdalom, szenvedésre halál jön. Csak egy pillanatra gondoljunk bele, milyen élmény összezárva lenni egy kényszerzubbonyos, őrült nővel, aki vérfagyasztó történeteket suttog és mikor fülelni kezdünk, tébolyultan üvölteni kezd. És ezek bizony jó színészek. Egy átlagos fiatal csak az üvöltés emberléptékű formáját ismeri: „Add vissza az iphone-om. Naaaa!” Nos, ez nem az a kategória. Itt, aki őrültet alakít, az torkaszakadtábol kiabál, rázza a vaságyat. Döbbenetes, megrázó dolog. Igazán!

A megoldandó feladatok kivétel nélkül próbára teszik az ember lelki egyensúlyát. Nem is csoda, mert igaz, hogy jópár kihívás gyakorlatilag egyszerűen végrehajtható, de csak ha meg merjük tenni. Mihez kezdjen az ember, ha egy vér csöpögésétől zajos, szűk szobában egy öngyilkossal találja szemben magát? Megpróbál segíteni, ez normális. Helyes! Itt mindaddig nincs kiút a rémálomból, amíg az illetőt át nem segítjük… a túlvilágra. Kemény dió, igaz?

Időpontkérés és jegyrendelés: nightmareinbudapest.com

Galéria