Október 12-én péntek este a Karinthy Színház, Buda egyetlen folyamatosan játszó kőszínháza lelki drámával telített hollywoodi végjátéknak adott lehetőséget bemutató előadásra, Vámos Miklós tollából, Norma Jeane Baker színésznő (művésznevén Marilyn Monroe) halálának hatvanadik évfordulója alkalmából.

Aki azért tekintené meg az előadást, hogy az esztétikai szupremáciával rendelkező színésznő életéről tudjon még többet annál, amit az egyszerű laikus elérhet a könyveken és a világhálón keresztül, annak borítékolható a csalódottság, mert ez se nem bulvárkanális forrás, se nem ismeretterjesztő előadás, hanem tragikomédia két részben. A valamivel több, mint két órás színjáték játszik a műfaj szavaival: a valódi tragédia itt a komikus elemek jelenléte, ha már a címmel ellentétben se csodálatos, se kevésbé csodálatos halált nem találni benne. A szerző érezhetően nem rendelkezik kreatív humorérzékkel, különben nem erőltetne kopott közhelyeket („a nők gyengeségért hajlandóak a szexre, a férfiak szexért hajlandóak a gyengeségre”), szakállas viccmesélést, és okozna dramaturgiai hibákat olyan egypálcás poénokért, amik anakronizmust okoznak (Marilyn Manson szóvicc, AIDS a homoszexuálisoknál a kora ’60-as években), vagy blaszfémiával kecsegtetnek (bohóc-szerepű messiás), illetve a kínossá váló zsidózási sztereotípia (ti. mindig visszakérdeznek) hatásvesztő ismételgetései. Ezek olyan vezéráldozatok enyhe kacajokért, amelyek hiánya növelné az előadás színvonalát, és a Dr. Bubó Ursulájára hajazó dzsúdós ápolós (bocsánat, Ursula-san) trouvaille sem menti meg az ellaposodástól.

A kis színpadhoz képest – ahol a néző szinte megosztja intim szféráját a színészekkel – sok a párbeszédek alatti kellemetlen üvöltés, viszont az énekbetétek szikráztatják ezt a kontaktust, hiszen személyessé teszi, és óvja a nézőt a jus murmurandi-tól.
Sajnos kapaszkodókban sem bővelkedik az opus, képtelenség követni az események kauzális láncolatát, a tér és idő egysége bomlik, mint lassan az értelem. Nem lehetünk biztosak afelől, hogy álomképeket látunk, vagy valósnak látszó eseményeket, illetve hogy ezek milyen időben és mikor játszódnak, mindezt az egyre képtelenebb karakterek felerősítik -pld: ‘szupertitkos kommandó’ -. (Művészi vízió? – a szerk.)

A Marilyn Monroe márkajelzés/művi termék evidenciaként hordozza a szexualitás explicit varázserejét, ami a verbalitás szintjén ugyan virágba borult és a cselekményben is volt több forró jelenet, a nézőtéren ennek ellenére fáztak, mert sajnos nem ’jött át’. A fragmentált tér-idő nem kelti fel a nyájas néző érdeklődését a következő eseményre, nem izgul a végkifejletre, mert azt sem tudja, hol is tart a történet, csupán összezavarja a sok valós és fantáziált elem.
Mindezek ellenére a színészek játéka frenetikus, betömködi a lékeket a darab kritikatengerén hánykódó hajóján. A virágárus-lány jelenete ugyan a féltékenység-motívum miatt indokolt, mégis elsiklik a figyelem a bujtatott kontraszton (a ’tökéletes’ nő és a tökéletlen kézfej), mert a szoba átjáró házzá válásának közepén jelenik meg, amikor már rég elveszette a fonalat a néző és már nem figyel az apró részletekre.

Ez a színdarab egy mondatra épül: a szerző nem ért egyet a színésznő halálának elfogadott okával. A tények makacs dolgok, úgy tűnik, Vámos Miklós is…

Aki többet akar tudni a színésznő haláláról, azoknak kötelező olvasmány:
– Hans Bankl: A halhatatlanok is meghalnak egyszer, Bp. Holnap. 1994
-Norman Mailer: Marylin Bp. Corvina. 1986

Galéria