Közismert, hogy az lengyel és ukrán sportdiplomaták abban a rendezésről szóló versenyben szerezték meg a jogot, ahol Magyarország és Horvátország is együtt indult. Az a tény, hogy mindkét házigazda a csoportmérkőzéseken elvérzett, az annyira váratlanul nem érinthette meg a foci mélységes szakértőit. Végül is, az ukránok így tudtak alanyi jogon szerepelni – méghozzá először – Európa-bajnokságon, ahogy a magyar válogatott is implicit azért izgult, hogy erőkifejtés nélkül a szájába repüljön a sült galamb.

De visszatérve a döntőre…

Az elődöntőben az olasz válogatott váratlanul megszerezte a vezetést az ifjonti német válogatott ellen, és a győztes gólt is ugyanattól a játékostól, Mario Balotellitől. Egyik interjújában a fenegyerek hírében álló Balotelli kijelentette, hogy a döntőben, a spanyolok ellen 4 gólt fog rúgni. Amilyen elszánt, és elvetemült zseni, még ki is nézhető ebből a játékosból ez az ígéret. Úgy kerekedett a vasárnap este, hogy nemhogy nem rúgott az olaszok méregzsák csatárja négy gólt, hanem ugyanennyit kapott a csapata.

Ebben a fényes spanyol győzelemben több rekord is született.

A gólarány először volt Eb-döntőn ilyen magas, vagyis ennyire még nem ruházták meg a vesztest.

Fernando Torres az első olyan játékos, aki két egymás utáni Eb-döntőn gólt tudott szerezni, míg a frissen becserélt Juan Manuel Mata szintén az első, aki a nagyjából első öt perce után gólt szerzett az Eb döntőjében.

Vincente Del Bosque spanyol kapitány a második tréner, aki vb és Eb győzelemre tudta irányítása alatt vezetni a csapatát, így kezet foghat Helmut Schön német (NSZK) kapitánnyal. Ezt is úgy érte el, hogy előbb Európa-bajnokságot (2008) nyert, majd világbajnokságot (2010), és grátisznak a következő Eb-t (2012). Vagyis ő is három nagy tornán vezette győzelemre az övéit.

Először sikerült egy Eb győztesnek megvédeni a címét (mellé pedig ugyanazzal a kapitánnyal). Ehhez régen közel volt a két, azóta megszűnt állam, a Szovjetunió és az NSZK is a maga idejében, de nekik ez a bravúr nem sikerült.

Láthatólag a spanyolok mindent visznek, persze ami a labdarúgást illeti. Az olasz catenaccio nem volt gyógyír a ’tiki-taki’-nak nevezett spanyol gyors-, és sokpasszos játékstílusnak.

Az olaszok bizonyára megtalálják a könnyű kifogást a vereségre, hiszen egy kulcsjátékosuk sérülés miatt a második félidő elején kiesett a játékból, és nem maradt cserére se lehetőség, így emberhátrányban folytatták a papíron lehetetlen, kétgólos hátrány lefaragását.

Sebaj, majd megnyugszanak a kedélyek, és felemelik a fejüket az olasz válogatott focisták, hogy ’majd legközelebb’ kiköszörülik a csorbát. A legközelebbi világversenyen persze, hiszen az olaszoknak ezekben stabil helyük volt, van és lesz mindig.

De mi marad nekünk, a magyar válogatottnak? Nálunk nem a jelenben és a jövőben gondolkoznak az érintettek, a szurkolók, a játékosok, hanem a múltban. Generációk váltották egymást csendben, amikor már csak az idősödő nemzedék emlékszik egy-egy izgalmas világversenyen szereplő magyar futballistákra, vagy jelentős mérkőzésre. A spanyolok kialakítottak egy új játékstílust, a németek fiatalítottak, az olaszok tartják a nívót. A magyar pedig: emlékezik, a régi nagyokra…

Galéria