Tehetnénk fel a kérdést a február 19-én megrendezésre került, kínosan nézőmentes Összefogás koncert apropóján. Pedig most biztosan nem a színpad- és hangtechnikában volt a hiba, amit megszokhattunk már a nyári fesztiválokon, nem is a magyar zsugoriság tett keresztbe az államadósság csökkentése okán életre hívott eseménynek, amelyik a jegybevétel után inkább növelte, mint csökkentette azt.

Az előadókra sem lehetett semmi panasz, mert a kereskedelmi televíziók és –rádiók által megfabrikált popsztárok dandárja hozta azt, amiért aprópénzre váltják különleges képességüket és (talán) tehetségüket: dalolásztak. Voltak közöttük igazi szakmai veteránok, akik még mindig képesek meggyőzni a szervezőket, hogy eladható a portékájuk, voltak az elmúlt évtized kertévés-világnak abszurd lombikjában fogant mega-, giga-, tera-, stb. sztárok, be nem futott vagy már ki is futott perszónák és bandák, és grátisz szerencsés amatőrök, akiknek ez a koncert lett volna az első, arénamódi fellépése.

Nekik ehhez még előcsatározni is szükségeltetett egy közösségi portál szimpátiaszavazás-fegyverrel vívott harcában, és diadalmasan meg is nyerni azt. Ezek után alig 48 órával a kezükbe vették hangszereiket a backstage-ben, kirohantak a színpadra, hogy “most megmutatjuk a világnak”, és belecsaptak a nótába az üresen ásítozó csarnokban…

De a teltháztalanság ellenére számukra mindenképpen hatalmas élmény, és tapasztalatszerzési lehetőség volt a nagyszínpados fellépés.

A Papp László Sportaréna a mai magyar popzene Thermopülai-szorosa: „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”, mégsem volt kit megvédeni – az államadóságtól -.

Engem ért a megtiszteltetés, hogy az egyik amatőr zenekar potentátjával folytassak egy igen tartalmas beszélgetést a koncert utáni napon. K. Attila, a Just in Case dalszövegírója, alapító tagja és basszusgitárosa tipikus városi fiatal, friss diplomás, irodai munkával, ki szabadidejét nem az idő elcsapására használja fel valami szórakozóhelyen tudatmódosult állapotban, hanem magasabb rendű fáradozással próbálja a zene iránti fogékonyságát kreativitással ötvözni.

Friss a banda, első fellépésük az ominózus Összefogás koncert alkalmával esett meg, de nem született belőle életképes teremtény, hacsak nem maga az esemény megtörténte az, amely a párszázas nézőszám ellenére is referenciaként szolgálhat a zenekar számára a későbbiekben, már csak a helyszín miatt is.

Demó anyaguk már van, stúdiófelvételből kompilált vizuális megjelenítés is, ezekkel már lehetséges kilincselni a kiadók ajtaján, amíg összehoznak egy teljes albumra valót.

A kemény hangzásáról elhíresült rock eszmei mondanivalója, és így tartalma ugyebár akkor halt meg, amikor intézményesülés elleni viselkedéséből lett maga egy intézmény, azóta csak a külsősége és megjelenése, vagyis a formája éli vígan életét. A mai rockerek mind hiteltelen pojácák, mert az üres külsőségekben keresnek megnyugvást, ami divatokra bontva ki is használ a fogyasztói társadalom, hiszen például az, aki kedvenc együttesének logóját hordja a ruházatán, az valójában ingyen reklámhordozó, de legalább fizetett is érte…

Attila felvállalja, hogy rádióbarát rockot játszanak, mert igényesebbnek tartják magukat annál, hogy hörgéssel és falbontó zúzda-hangzással feleljenek, vagyis zenéljenek a világnak, és egyébként is szélesebb közönséget szeretnének megérinteni. Dalaikban sem szeretnének letérni a pop langyos ösvényéről, „-Azonban arra is figyelünk, hogy a számaink által közvetített üzenet ne legyen üres, semmitmondó, hanem pozitív életszemléletet sugározzon. A Just in Case mer nagyot álmodni, de mindemellett két lábbal áll a földön”.

Mellesleg az elgondolkodtatás, az agytorna nem igazán a zene platformja, az érzelmek felkorbácsolásának olcsó trükkjeivel pedig valóban csak a tisztán kiszolgáló előadók élnek. De a srácok örömmel játszanak, és szeretik, ha ezzel örömet okoznak a hallgatóban, minden más ez után következik. Angol nyelven szólal meg az énekes, választékos hangszínezetben. A céljuk ezzel kettős: a magyar digitális bennszülött generáció már zsigerből használja az angol nyelvet, így nem is zavarja az, máskülönben pedig többen beszélik ezt a világnyelvet, mint a magyart. És ugyebár a magyar piac igencsak szűköcske. Hány, de hány magyar zseni és művész maradt szakmailag pártában, mert publikációit, munkáját eme különös nyelven hagyta? Ha a magyar lyukat akar ütni a világon, kénytelen ahhoz az aktuális világnyelven hozzáfognia.

Igaz, csípősen megjegyezhetnénk, hogy aki árnyalattal se gazdagítja a kínálatot, annak igen csak tülekednie kell a többi hasonlót nyújtó kofával a vásárló kegyéért, hiszen az érdeklődés felkeltéséhez valahogyan meg kell magunkat különböztetni a hasonszőrű tömegtől. A Just in Case bizakodó, mert tudják, szívből teszik a dolgukat, így a siker és a kudarc mezsgyéjére ugyanazzal az önbizalommal lépnek, amely a popzenét azzá teszi, ami: végtelenített kolbásztöltéssé.

A vagyon és elismerés, amely minden előadóművész rejtett mozgatórugója, félig csak a különleges képességektől és (talán) a tehetségtől függ, mint inkább a jó marketingtől és a promóciótól. És az Összefogás koncerten csak az utóbbiak hiányoztak.