Fokhagymás nápolyi, kandírozott tepertő, hóesés kánikulában, és sorolhatnánk tovább az olyan dolgokat, amik lehetetlenül hangzanak, de egy magasságos nagyobb dicsőségére sokáig azok is maradnak. Hasonló evidencia érvényes a magyar könnyűzenének a világkultúrában elfoglalt helyére is, amiről nemcsak a különleges magyar nyelv mindenki másnak idegenül csengése tehet, hanem a globális zeneipar munkapolitikája is. A kis pénzzel kéz a kézben jár a kis foci, ugyebár, és ez a viszony tökéletesen igaz a magyar zeneiparra is. Kis ország, kis gazdaság, kis világhatás. A mottó: „Ha a Beatles magyar lett volna, sosem jut világhírnévhez”. Az okok megértésére íródott ez a kis értekezlet.

Először is süllyesszük figyelő tekintetünk alá mit is jelent a popzene kifejezés… A populáris zene – rövidítve csak: popzene – a ’köz-’ szótövecskével igen könnyen jellemezhető, hiszen közismert; közkedvelt vagy közutált; közvetlenül a csapból is folyó; közkeletű tingli-tangli hanganyagot takar, amely a fogyasztói társadalom bolondéria füzérének egyik gyöngyszeme.

Műfaja, hangzása, tempója, üzenete (ha egyáltalán van) különösen változatosnak mondható, a tömegkultúra egyik legnagyobb befolyásoló tényezője, egy milliárd-dolláros ipar tucat terméke.
Ha csak a fülünket használjuk hozzá, bőségével nyomára bukkanhatunk andalítóan kellemes dallamokra, bölcs megjegyzésekre, az érzelmek kifejezésének teljes spektrumára, életmód csalogatásra és néha csodaszámba menő tehetségekre is. És az előbbiek mellett természetesen ezek pontos ellentétjére is, de az arányokat bízzuk csak a hallgató szabad megítélésére, hisz de gustibus non est disputandum, vagyis az ízlésről nem érdemes vitatkozni.

De ha már kinyitjuk eme melódiákhoz a szemünket is, tágítva a hanganyaghoz társuló vizuális impulzusokat mind az előadó munkájára – koncert, videoklip – vagy magánéletére – bulvár – akkor máris siethetnek tökön szúrni magukat a zeneakadémiákon végzett valódi zeneművészek. Mert ugyanis a zene világában igen is szigorú elitizmus uralkodik: a valódi zenész ugyanis tanulta a szakmáját, amit mester fokon is űz, a hangszere a testének meghosszabbítása, olyan valaki, aki a partitúra olvasása közben szinte vetítési élményen esik át és úgy pörögnek az ujjai a hangszerén, mint a mai kamasz teszi a számítógépe billentyűzetén (ezt nevezhetjük fordított Liszt-effektusnak is). Amíg a popzenész vagy csupán csak énekes az elektronika segedelmével, vagy a hangszerismerete kimerül annak csupán tetszetős pózban való viselésében, és csupán jobb esetben képes saját dalain kívül másét is eljátszani rajta.

A popzene láttatni kívánt illúziója azt ülteti bele a főleg fiatal fogyasztók buksijába, hogy garázsból indulva egy kopott gitárral és emberfeletti elszántsággal és akarattal meg tudod hódítani a világ tinijeinek szívét valami nyálas dallal. Mindez csupán mítosz, mégis a mítoszoknak mindig van legalább egy mikroelemnyi valóságtartalma: a garázs és egyetemi hobbi bandák világhódító hatásfoka a 80’-as, 90’-es évek fordulója között csakugyan létezett, de főleg csak az Egyesült Államokban, annak is a nyugati partján (ad hoc példák: R.E.M. ,Nirvana, The Offspring) Ott ugyanis az amerikaiakra jellemző magas színvonalhoz a kedvező körülmények is társulnak, hiszen például egy Orange megyei részeges haveri kör a nem túl megterhelő középiskolai hétköznapok szabadidejében akadálytalanul használhatja a kertvárosi, minimum kerti medencével felvértezett összkomfortos szülői lakást stúdiónak, megkaphatja ajándéknak vagy ’csak úgy’ a legmodernebb hangszert – hisz ott kapható – és zsebpénzből képes demófelvételeket gyártani kilószámra. Mindez csak azért töltődött egy kissé hosszú összetett mondatba, hogy sziluettet kapjunk, vagy legalább is kontrasztot érezzünk a Közép-Kelet-európai valósággal. Anya-apa több műszakban tekeri a mókuskereket, vagy éppen munkanélküli, és ezért élére állítanak minden forintot; a gyakorlati zenei alapképzést az oktatásügy nem ismeri; a megvásárolható instrumentumok árának kitermeléséhez hosszú hónapokat kell spórolni kenyéren és vízen, és a kiegészítőkről nem is beszéltünk; a stúdiók bérleti díja pedig a csillagokat verdesi. De ha mégis eljutnak a fiatalok a bandaalapításhoz és rendkívüli esetben felvételhez, akkor előttük áll a zeneipari cégek áthatolhatatlan bástyái, vagyis a zsíros szerződések megszerzésének lehetetlensége.

Tévedés azt hinni, hogy a popzenében – legyen az elektronikus vagy hangszeres – a tehetség egyfajta adu-ászként működik, és általa érhetjük el a hírnevet, és hogy minden zabpelyhen, tolltartón, gumicukorka csomagoláson a mi bárgyú arcunk vigyorogjon vissza. Ez súlyos tévedés, ugyanis a kiadó vállalat – sarkítva a négy nagy multinacionális lemezkiadói csoportosulásra – a projektedbe fecskendezett idő-energia-pénz szentháromsága határozza meg a sikeredet, és nem tenmagad, vagy az általad létrehozott anyag. Ez viszont azt jelenti, hogy a bábjuk leszel, akik a celebgyárukban formatervezett sztárt kupálnak belőled és a mozgáskörödet, öltözékedet és viselkedésedet is kikötik, és ebben lesz a siker, hiszen szakértelmüket évtizedes tapasztalat és gyakorlat csiszolta fényessé, amíg te csak a sztereotip ’művészlélek’ vagy, ki esetlen a való világban.
A cégeket, a vállalkozásokat természetükből adódóan a piac befolyásolja, céljuk pedig a profit. Hol érdemes tehát piacra vonulni zenei termékekkel? Ahol széles az ízlés, sok a vásárló, és magas a vásárlóerő. Ez az elsődleges ok, amiért a Kárpát-medence se nem célterülete a kufároknak, se nem hazája a küldő államoknak. Egy 2008-as grafikon a piaci részesedést hűen ábrázolja, ahol Kelet-Európa még csak nem is szerepel (lsd. indítókép).

Ez eddig csak a piac érméjének az egyik oldala, méghozzá a keresleté, a kínálat mégis szervesen kapcsolódik hozzá. A kereskedelem egyik nyílt titka a másodrendű piac fogalma. A magyar ember, ha nem is érzi, de nap, mint nap találkozik a jelenséggel: ruházati termékek outlet és second-hand változatai, a legmodernebb tartós fogyasztási cikkek ’késése’, a tömegkultúrában példa a tévéműsorok magyarítása már nyugaton befutott ötleteken vagy a tévésorozatok több évados fáziskésése, a mozi premierek több hetes átütemezése későbbre, stb.
A lényeg, hogy előbb a biztos piacokon befuttatják a terméket, majd amikor apad a kereslet rá, viszik a kisebbekhez, hogy ott is újrafuttassák a portékát már tapasztalattal felvértezve.

A magyar könnyűzenében szintén a hidegháborús szovjet módszert, a követő-technológiát (kvázi plagizáció) alkalmazzák, vagyis minden celebnek vagy együttesnek megvan a nyugati ősváltozata, amiről mintázzák azt, legyen az szex díva, főzőműsoros háziasszony, műsorvezető, nyál-rocker vagy lánycsapat, és a többi wannabe őrült. Nálunk és a környékbeli országok a könnyűzenéjében a zenemágnások és a piacot befolyásoló multik leányvállalatai a legkisebb energiafelhasználás törvényét használják ki, amikor is a másutt sikerre vitt formákat ültetik át ’hazai’ ízekre a legkisebb kockázatot vállalva ezzel. Hiszen a bevétel errefelé marginális a teljes summához képest, de akkor is legalább legyen biztos és kiszámítható.

Mivel lehetne ezen túllépni, és megmutatni a világnak, hogy nem csak fogyasztani, de termelni is tudunk a közösbe? „Talán az egyediséggel, olyan jellegzetességgel, ami csakis ránk jellemző”, mondhatják sokan, csakhogy ez a 22-es csapdája. Ha nem alkalmazkodsz a mainstream-hez, akkor nem is leszel fősodratú. Az indie, vagyis a független alkotó pedig csak nagy piacokon él meg, ahol a nagy számok törvénye szerint biztos lesz olyan, akinek tetszést okoz.

Az Egyesült Államok jelenleg oda jutott könnyűzeneileg, hogy ha Madonna új albumán csakis böfögne, akkor is platinalemezzé válna. Ilyen erős fogyasztói ethosszal, gazdasági és anyagi háttérrel, permanens és tudatos zeneipari kultúrával nem versenyezhet egy kis állam. Főleg, ha a szabad piacon és a demokrácia ösvényén mindenki maga dönti el, mit tesz a saját sorsával. A szocialista rendszerben volt egy monopolhelyzetben lévő, ezért egyeduralkodó lemezgyár Budapesten, és az élén a Popcézárnak nevezett Erdős Péter, aki nagyon is értett ezekhez a könnyűzenei biznisz-machinációkhoz. Neki volt egy terve a ’80-as évek hajnalán – amit zenetörténetileg az europop érájának is hívhatnánk -, hogy ha törik, ha szakad, világsztárt farag egy magyar formációból, amit Neoton Famíliának neveztek. Ekkora háttérrel és hatalommal a kezében se tudta tartósan a kontinensen kívülre exportálni az akkoriban igen színvonalasnak számító, és a szívéhez közeli együttest! Mit akarhatunk akkor manapság? Sajnálatos, hogy a magyar könnyűzenei ízlés évekig leragadt a kereskedelmi rádiók által napi 80-100 dalra redukált slágerek monoton hallgatására, és ezért az amúgy is hátrányunkra újabb évtizedes késést sikerült összeszorgoskodni. Méltó bizonyítéka mindennek az évenként búcsúkoncertező, az időben patinásodott nagy klasszikusok revival érzése.

Bevált technikának számít a szórakoztatóiparban a ’folt betömése’. Ahol látszólagos hiány tátong, oda kreálni kell egy hiánykitöltő produkciót, és máris felismerhetünk 5 popzenészből 3-at, hogyan sikerült neki befutni. Nevek nélkül csak körülírások: rocker lány, metroszexuális fiú, fiús-lány, lányos-fiú, minden rasszból egy tag, minden hajszínből egy tag, fehér rapper, érzékeny-de-erőt-sugárzó bájgúnár, tettek nélküli nagyszájúság, alteregó, stb.

Az a gyanú, hogy tehetség és szakértelem erős hiányával is lehet világsikert hiánypótlással elérni a földgolyó adott pontjain, csupán csak az újdonság erejénél fogva, amit majd az epigonok szépen tökéletesre reszelnek a stíluson belül.

Főleg olyankor, amikor a nagy mamutvállalatok polipcsápjai olyannyira átkarolják a szórakoztatóipart, hogy nélkülük nincs se út a sikerhez, se lehetőség. A komplett televíziótársaságok, filmstúdiók, újságok, lemezgyárak egy cégvezetés alatt hatványozottan megkönnyíti a terjesztést, a promóciót. A jól megalapozott üdvöske elől képtelenség elbújni, mindenhonnan a szemünk elé kerül, hiszen a reklámok ott vibrálnak körülöttünk 7/24. Nem hiába mondják, hogy a reklámok a modern kor útonállói. Csoda hát, hogy a lelkünkbe ég, a szívünkbe oson a tömegkultúra?
A befolyásolási hatásuk okán pedig sokszor öntik a fiatalokba, – kisgyerektől nagykamaszig – különböző médiumokon keresztül a ’csak zenélj, és a világ gyorsan behódol’ maszlagot, amit csak akkor tekinthetünk veszélyesnek, ha komolyan vesszük őket. Hazánkban zenélni és bandákat, zenekart alapítani lehet, szabad és kívánatos, részt venni a tömegkultúrában mázlival lehetséges, de visszatéríteni a belefektetett javakat képtelenség, főleg, ha indie vagy.

Ezek ellen fel tudunk bármilyen erőt is mutatni? Két dolog biztos: hogy még nem, és az is, hogy a globalizáció dübörög.