Az ereszoszi Theophrasztosz (Kr. e. ~371 – ~287) nagy hírű filozófus-természettudós volt, Arisztotelész utóda az athéni peripatetikus iskolában, mégpedig a kortársak beszámolói szerint méltó utóda. A Jellemrajzok című munkája igen tömör, élénk és találó vázlatokat tartalmaz az emberi jellemtípusokról, mellesleg pedig az akkori idők életfolyásának leírásával igen értékes kordokumentumot jelentenek. A mű az első ismert kísérlet egy rendszeres jellemírásra.

A most következő pamflet szándékosan a ma emberének készült, egyfajta szarkasztikus tükörnek, hogy mi, a modern netes olvasók magunkra ismerjünk belőle. A munka közel sem teljes, célja így nem is a korrajz, helyette inkább szatirikus társadalomkritika. Ahogy a személyiségpszichológiában is igaz, hogy a fő temperamentumok sosem jelennek meg elemi állapotban, hanem inkább keverednek egymással, úgy ezek a jellemrajzok sem írnak le tökéletesen bárkit is.

„Senkire se, mégis mindenkire igaz.”

PARTIARC

A partiarc, hogy meghatározásba foglaljuk, az a viselkedési hajlam, hogy az életünkben a szórakozás, és a szórakozóhelyi társaságában töltött éjszakai élet számítson fő prioritásnak.

A partiarc elsődlegesen társasági lény, egyedül nem igazán változtat helyet és nem tudja teljesen önmagát adni. Hasonszőrű sorstársai között kivirágzik, és megszállja az élet örömeinek hajszolásának ösztöne. Ízlését amaz emberhalmaz súlypontozott divatja határozza meg, ahova éppen tartozik. Mindenre nyitott, főleg az újdonságokra, így rövidtávú memóriáját használja csupán, amit gyakran pusztít különböző kemikáliákkal. Az éjszakai életmód miatt a hétköznapi életet kétszer nehezebbnek és keményebbnek érzi, de motivációt nyújt neki a tudat, hogy csupán péntek estig kell várnia ahhoz, hogy újból életre kelljen. Kevésbé számít egzisztencialistának, főleg mintakövető magatartást használ, főleg olyankor, amikor kiderül, hogy most ez és ez a ’menő’.

Típustársait, ha azonos nemből valóak, konkurenciának vagy barátnak, ha az ellenkezőből, akkor megszerzendő trófeának vagy szimplán ’ex’-nek nevezi. Rövidtávú kapcsolatait tudatmódosult állapotban szervezi és csupán a kölcsönös örömszerzés bennük a cél; ha nappal a lelkiismerete mégis megkísérti, akkor a tapasztalatszerzés indokával csitítja le azt. Ízlését az ellesett és ajánlott, illetve a sikeressé vált aktuális divatok határozzák meg, fontos hangsúlyt kap benne a zeneiség, amely monoton zörejekben csúcsosodik ki. A szórakozóhely fényeffektjei, a csordaszellem, az alvilág beárnyékolása és a dübörgő zene és annak élvezhetetlen tempója rákényszerítik, hogy az ezeket elviseltető szerekhez nyúljon.

Ha négyszemközt faggatod, akkor ő nem az a ’tipikus diszkós’, akinél a szentháromság a szex-pia-drog. Ő csak a társaságért és a zenéért jár ilyen helyekre, vagyis szórakozni. Mégis megdöbbentő, hogy ha egy éjjeli razzián mindenkit egyenként kikérdeznek, mind ezt válaszolja, miközben odabenn több bűntényre fényt derítettek az előbb. Ha szerencsétlenség éri, a híradásokban úgy kapja meg a 15 perc hírnevét, mint egy aktuális diszkóbaleset egyik áldozata. Fiatalként éjjel az igazi legény, de nappal rossz tanuló és körülményes gyermek, érettként elveszett és üres személyiség, aki a felszínes kapcsolati szálaival pótolja azokat az életbeli hiányosságokat, amiket szórakozás helyett tudott volna megszerezni régen. Nőivarúként kollektívan magakellető – tömeges előfordulási helye már ismert – és folyton meglepődnek, ha úgy viselkednek velük, ahogy azt öltözetükből származtatható (hiszen aki kurvásan öltözködik, ne lepődjön meg, ha annak nézik).

DIVATMAJOM

A divatmajmot, vagyis a trendit nem nehéz meghatározni, az önmaga ízlésének hiányából fakadó, mások által ráajánlott öltözködési és viselkedési magatartást gyakorlót jelöli.

A divatmajom különleges hívő, nála az istenek nevei Gucci, Armani, Versace, Dolce & Gabbana, és a többi. Lelkes vásárló és egyben fogyasztó, az öltözködés terén a konzumidiotizmus egyik megjelenési formája, mert lényegében nem a kényelem és a praktikusság végett ruházkodik – akárcsak a brandman -, hanem egymás szemében próbálnak meg vele bájologni. Időérzéke túlfejlett, mégis folyton késésben van, hiába próbál naprakész lenni. Hiszen a divatos ruhákat szándékosan úgy tervezik, hogy amikor kimennek a divatból, váljanak nevetségessé, és mivel így a jelen időben manifesztálódik, minden, ami ezen kívül tartózkodik, avíttnak minősül.

A trend a kor irányzatának a frontvonala, folyamatos jelenség, és ennek az állapotnak az arcvonalában ’harcol’ a divatmajom. Sajnos a követni vágyott divat saját időiségét tekintve mindig pár lépéssel a jövőben tartózkodik, teljesen hozzásimulni és alkalmazkodni bárki számára teljesen képtelenség, hiszen ez a befürkészhetetlensége adja a misztikumát. A trend annyira jelen, hogy már jövő, és annyira jövő, hogy mire elérik, már múlt[1]. Különös vallása folytán az eszközkészletei felettébb furcsák. Az áldozati oltára a kedvenc márkaboltjának kasszája, szent helyszíne a drága bevásárló utcák, áldozata a néha túl könnyen szerzett pénze és az ízlésbeli önállósága, mivel ’unifromisba’ öltözve az adott cég alvó sejtjévé, öntudatlan képviselőjévé változik át. Rá teljes mértékben illik Hérakleitosz mondása: a majom akkor is majom marad, ha aranyjelvényeket visel.

Minél inkább magyarázza, hogy nála nem a legfontosabb a megjelenés és a külső, annál jobban vádolja magát vele. Bigottsága egyenes arányosságban van a pénztárcája vastagságával.

PROSZTÓ

A prosztó embert nyilvánvaló, úgy foghatnánk fel, mint akinek a műveletlenségéhez még modortalanság is társul.

A prosztó ember hiába számít az evolúció csúcsán lévő élőlénynek, vagyis embernek, szellemileg még nem nőtt fel a feladathoz. Az efféle személynek az egyedüli eszköze érdekei megvalósítására a farkastörvény és az ököljog. Ahol más szép szóval és udvariaskodással próbál érvényesülni, ő ott fejeket tör és ajtókat rúg be, mindezek hatékonyságát gorombasággal olajozza.

Számára csupán csak egy igazság létezik, és természetesen ezt kizárólag mindig csak ő birtokolja, ebből ered az a téveszméje, hogy az ő hátsófeléből süt a napfény. Az, hogy mi helyes vagy helytelen, szereti önmaga eldönteni. Minden témához bátran hozzá tud szólni és mindenről meggyőző fölényességgel képes beszélni, még akkor is, ha láthatóan laikus a témában. Ugyanakkor elég dörzsölt is, mert ha valamit nem ért, azt nem árulja el, hanem csak megértően bólogat, és sokszor helyesel.

Szinte mindig alacsony iskolázottságiakból kerülnek ki a prosztók, de ennek nem tulajdonít jelentőséget, hiszen mert ha eddig túlélt mindent, akkor csakis azt bizonyítja neki, hogy az iskola felesleges és csupán csak kellemetlen időpocsékolás. Pedig míg élsz, tanulnod kell. és sosem a tudás szégyen, hanem a tudatlanság[2]. Szókincsét a szlengből meríti, habár ez is az abszolút minimumra korlátozódik, amivel még épphogy ki tudja fejteni mondanivalóját, és ez hűen tükröződik a kétpólusú gondolatvilágában: nála csak fekete vagy fehér lehet bármi. Nyelvstilisztikája könnyen felismerhető, a legborzasztóbb szitokszavakat előszeretettel és sűrűn használja a mondandója kiszínesítésére. Olyan gyakran használja a vulgáris szókincsét, hogy azok valódi jelentését már rég elfelejtette, főleg, amikor azokat meggondolás nélkül, csak úgy reflexből használja. Különösen a ’B’ kezdőbetűs szavakkal operál, néha még retorikusan is használja fel azokat: a mondat elején felvezető és figyelemfelkeltő szóként, mondatok fűzésekor kötőszóként, és végül a mondat végén, mint nyomatékosító szó és intonálva pedig hangos kérdőjelként. A felettébb közönséges és durva érintkezései folytán az életét nehéznek véli, hiszen szerinte az egész világ – jobb esetben csak a környezete – szinte csak ellene munkálkodik. Ha vitába sodródik, az egyéni igazságérzete folytán akkor is magának hiszi az igazat, ha hivatalosan is elmarasztalták, ilyenkor sokszor fordul az öntörvénykezés felé, hogy a saját módján szolgáltasson igazat. Szűk ismeretségi köre hasonló figurákból áll, családját gyakran elmardossa maga mellől; társasága kellemetlen és bomlasztó, mivel süllyedni könnyebb, mint emelkedni, ezért nem is igazán keresik meg, ha csak nem érdekből.

Folytatása következik…

____________________________
[1] Idézet a szerző egy kéziratából: „Gustibus non est disputandum”.
[2] Mindkét gondolat Senecától származik.

Galéria