Nem sok olyan filmet forgattak eddig le, amely egyszerre tölti be – méghozzá kiegyensúlyozottan- a néző kulturális és szórakozási vágyait, hiszen ez utóbbi eshetőség szinte az egyedüli alapja minden filmnek, és nem az előbbi. Az ilyen filmritkaságok valójában aranyrögök a tömegkultúra sóderhalmában, felettébb ritka és eltakarják a nagyobb kavicsok és a piszkos törmelékek.

Ugyanis a film egyszerűen lesarkítva nem más, mint egy árucikk, aminek sikerét az eladott kópiák és lemezek után mérik, és nem a művészeti értéke szerint. Komoly művészeti volumennel legkevésbé rendelkező filmek – nem meglepő módon – Hollywoodból terjednek szét a szélrózsa minden irányába és dominálnak a Glóbusz minden vetítésre alkalmas objektumában, habár az általuk célként lebegő világsiker elérése valóban ’művészetnek’ számít a maga módján.

Ezért is a valódi filmművészet eredeti, valóban műalkotásnak értékelhető produktumait a film szülőhazájában, Franciaországban kell keresni, ahol nem kizárólag a film anyagi vonzata motiválja csupán az alkotókat – tisztelet a tisztes kivételnek -, hanem a mondanivaló, illetve az esztétikai hatás elérése is.

Nem igazán a tömegeknek érthetetlen, és a maradék keveseknek sokszor érthetetlen ún. művészfilmekről szeretnénk most szólani, hanem a forgatókönyv forrásának számító szépművészeti alapanyag az időben már gyémánttá préselt szenének sikeresen a filmvászonra és a mozi nyelvére átkonvertált alkotásainak egyik példányáról. A bemutatásra kerülő, 2003-ban forgalmazásba került Volpone nevezetű alkotás ugyanis ilyen: nemcsak, hogy az utolsó pillanatokig izgalmas és változatos, váratlan fordulatoktól teljes történetet kapunk, hanem mindezt lankadatlanul élvezzük is, grátiszként pedig a szatíra jellegéből fakadva tanulunk is valamit, és a gondolatgazdagsága folytán elmélyíti szellemünk. Mindezekre az eredeti, azonos című Ben Jonson drámája ad garanciát, aki Shakespeare kortársa és méltó kultúrtársa volt. Ha mégsem volna elég az alapfokú meggyőzésre a szerző kiléte, a színészek nevei hallatása bizton elmulasztja a kételkedés komor ködét: Gérard Depardieu egyike azoknak a színészeknek, akikre színészteljesítménye és kiváló szerepei folytán még akkor is emlékezni fognak, ha cinikusan szólva már senki sem lenne, ki emlékezni tudna; és Daniel Prévost, aki Mosca szerepében megmutatja, hogy az ördög mégsem nő képében kísért, illetve legyeskedik.

A film hazai forgalmazása eddig csak kósza televízióadásokra korlátozódott, de azok a szerencsések, akik jó helyen voltak jó pillanatban és ezért sikeresen megtekinthették, azóta is bizonyosan viszont szeretnék látni. Azoknak pedig, akik kimaradtak e szűkös körből, kedvcsinálónak egy kicsit jobban elmélyedünk a bemutatásban egy egyszerű ajánláshoz képest.

A szüzsé a drámát ismerőinek nem okozhat meglepetést, hiszen a főszereplő Volpone a haldokló dúsgazdag öreget színlelve jár városról-városra, hogy az ottani pénzsóvár és nyereségvadász emberektől gazdag ajándékokra tegyen szert az örökösi joggal való kecsegtetéssel. Mindezzel el is meséltük a dráma zanzásított cselekményét, de ezen felül a játékfilm olyan forgatókönyvi eseményeket fűz az említett történetbe, hogy maga Jonson is elismerően csettintene, ha tudást tudna szerezni róla. Nemcsak korszerűsítik e toldásokkal a 400 éve komposztálódó mondanivalót, hanem kiegészítik és feldúsítják is, hogy még finomabb és még emészthetőbb legyen az a ma emberének; mivel közismerten nehezen veszi be a gyomra a klasszikusokat.

A csalást és megtévesztést felhasználó Volponéhoz hasonló cipőben járó, de melléjük kimért hazugságokkal is kuruzsló Mosca impulzív és felettébb agyafúrt mesterkedései ugyanis életet, gyújtószikrát visznek a garasoskodóvá vált és a fösvénységet már erénynek tartó főszereplő üzletpolitikájába. Ez a cinkos ugyanis ellentétben a haldokló szerep miatt ágyhoz kötött felfogadójával, az életet nagykanállal eszi, szeret elmerülni az élvezetekben és igyekszik minden anyagi javát a hedonista vágyaiba átfordítani. Szerinte ugyanis „két gazdag van: a gazdag-gazdag és a szegény-gazdag. Az előbbi boldog, mivel mindent elkölt, az utóbbi pedig szomorú, mert mindent megtart.” Mivel a magyar alcíme a filmnek „vagy a pénz komédiája”, nem üthet minket szíven a felismerés, hogy főleg az arany, vagyis a pénzen és az anyagiakon fordul meg majdnem minden gondolat benne. Éppen ebben található meg azaz örök értéke a mű mondanivalójának, hogy ’tessék csak megfigyelni, mennyi minden emberi cselekedet irányul a materiális vagyon felé’.  Erre itt egy idézet kontra a filmből: „-Az igazi egyenlőség a halálban van. A temetőben van gazdag sír, de nincs gazdag halott.” –zengi a jegyzőnek Mosca.

Hiába étkezik közös szellemi étkészletből a két csaló, a csak pénzt kereső és nem szerző Volpone az átveréseivel felhalmozott vagyonának értékét már csak önmagáért birtokolja, hogy szavaival élve „legyen”, hiszen foglalkozása elzárja annak a zavartalan felhasználásától. Míg Mosca szívesen forgatja – na és szórja – is azt, nem csak holmi talmi befektetésnek használja fel, hiszen szerinte „jobb egy pénz, ami ér valamit, mint egy egész ládányi, ami nem ér semmit.”

Volpone munkája a helyszínként üzemelő Nápoly városába érkezve azonnal elkezdődik, mivel tudja, hogy a mutatványban a hatáskeltés a legfontosabb, ezért kibérli a város központjának legdrágább palotáját a közvetítő szerepre felfogadott Mosca segítségével, aki a piacon még a pletykát is elindítja súgópostával: a szegényként e városban született gazdája, sikeres életének alkonyán, immár gazdagon ide visszatérve szeretne elhalálozni. Ugyan ő maga sosem járt Nápolyban, de a mesének hála egy héten belül sok barátra tesz hirtelen szert, mivel ki nem ismerne egy utolsókat rúgó gazdag aggastyánt, akinek nincs örököse…

Az első ajándékfogadási körben részt vesz az egész város, mert e nevetséges ajándékokon keresztül tudják kiszűrni a gyakorlott szemek azokat, akiket nem érdemes megpumpolni; és kiválasztani azokat, akiknek van vagyona a következő, potenciális örökös-jelöltek számában szűkülő, de az ajándék minőségében növekvő körben ügyes hitegetéssel további értékes tárgyakat bezsebelni. Így maradnak fenn a drámából is ismert szereplők: a textilkereskedő Corbaccio, kinek meséje szerint a haldoklót az édesanyjuk közös barátsága által ismeri, és még a hozzá túlzottan fiatal felesége, aki több fineszt is csempész a történetbe. Grappione mester a város jegyzője, aki fehérgalléros bűnözői módon óhajt egyedüli örökösi titulusra szert tenni, míg Secco, az alig 10 éve a városba költözött szívtelen vén uzsorás élemedett korára hivatkozva állítja, hogy a gyermek Volponét régen a térdén lovagoltatta, így ő áll legrégebben hozzá közelebb. „Olyan nehezen mennek a dolgok mostanában. Semmi sem sikerül!” Ez Secco folyton visszatérő motívumbeszéde.

A felvonások és azok jelenetei szervesen belemosódtak a film folyamatába, így aligha érhető tetten e három jómadár szisztematikus és csoportos feltűnése, ami a drámai elemek öröksége. Ha már jómadárról esett az előbb szó, érdemes megemlíteni a tulajdonnevek szándékos utalásait, hiszen mind egy-egy állatot jelent olaszul. Volpone rókát, Mosca legyet, míg Corbaccio a ’Corvino’ hollót, míg Grapione mester keresztneve, a Voltore keselyűt jelent, amikkel hűen utalnak a címadó állatok viselkedésére. A ravasz rókát körülzsongja a légy és csipkedi, a keselyű lesve köröz a leendő hulla felett, a hiéna szerepben tetszelgő Secco pedig döghúsra vetődne, pedig sok a társa e vágyban. Ezek mind a régiek – Aesopus, La Fontaine, és a többi kiválóság – állatfabuláikból ismert megszemélyesítéseket takarják, s habár a két szolga, Nano a törpe és Castrato, a filmben néma mór ugyan feltűnik, Androgin és a többiek nem, mivel szerepük hatása mellékesség vált korunkra, amit már nem érdemes kifigurázni. Ne felejtsük el, Jonson, a szerző korában játszódik a történet!

A bevált módszer szerint hagyja magát a halálos betegnek kifestett ravasz Volpone, hogy megörvendeztetése végett fűt-fát-vadvirágot ígérgessenek neki, cserébe, hogy megjelölje egyedüli örökösét, amit Mosca, mephistói fintoraival rá nem döbbenti urát, hogy kicsiben játszik, és kis rizikó kis pénzt fial. Ezért –mnagyobb fizetésértm- úgy megkavarja a kártyákat fortélyos manipulációkkal, hogy egyszerre élezi ki a versenyt a szemfényvesztőt átverni szándékozó három kiskirály, és azok családtagjai között is. A vén Secco kitagadja katona fiát, hogy Volponét tegye meg örökösének abból a furfangos kalkulációból, hogy úgyis ő előtte távozik el a megnevezett, amit a kócosan morcos harcos gyermeke gyengéden szívbemarkoló dühkitöréssel fogad. A szőttes-kereskedő tulajdon feleségét ajánlja fel paráznaságra –„soha nem elég öreg az, aki gazdag”-, hogy így okozzon idő előtti hirtelen halált, habár biztosak lehetünk benne, rengeteg férfi kívánná ezt a halálnemet Inés Sastre, a színésznő ölelésében. Ezek után az ingyencirkusz fokozódik avval a zseniális ötlettel, hogy Volpone-t átöltöztetve, életvidám, de rég kitagadott féltestvérének adják ki, amivel így már élvezheti is az élet örömeit a betegágyon kívül. A fonákosság erőltetése végül fordulatokkal tarkítja a történetet, amikor Volpone ’halálakor’ a játék öröméért Moscát jelöli meg örökösnek, ezáltal perzselő jeleneteket csikarjanak ki a csalódott örökség várományosoktól. A sycophanta, betyárosan cselszövő udvaronc ezt rögtön ki is használja, mert saját magán érzi, a fösvénység olyan hiba, aminek a pénz az oka. Tárgyalások következnek, ahol is a talpáról a feje tetejére állítják a valóságot, a néző legnagyobb szórakozására, hogy az utolsó pillanatig se tudja kikövetkeztetni, mi fog az egészből kisülni a végére.

Élelmes gondolatok és idézhető mondatok tömkelege található a játékfilm szűkre szabott 90 percében, íme néhány belőlük az előbbiekben dőlt betűvel szedettek mellett: „-Lopott pénz? –Talált pénz. –Becsületes? –A maga módján… -És mégis szüksége van egy hazudozóra? –A becsületesség időnként mankóval jár.”
Illetve: „-Mi számít drágának? –Ami pénzbe kerül.”
Vagy a következő, pénzsóvárok és horpadt lelkiismeretű jómódúak credója: „-Olyan, hogy sok pénz, nem létezik.”
Hogy az érzelmességet ki ne hagyjuk, álljon itt a pajzán pillanatok egyik dialógusa:
„- Gyakran megcsalod a férjed? –Nincs más választásom, hogy elviseljem a [féltékeny] jeleneteit. Tisztességes nő vagyok, aki bosszút áll. –És ha nem lenne féltékeny? –Akkor bűnös asszony lennék.”

Befejezésképp említsünk meg néhány érvet a pro és kontra szempontok szerint: a készítő stáb az utolsó emberig szinte hibátlanul végezte el dolgát, a ruhatárostól kezdve a rendezőig bezárólag. A jelenetek folyamatosak és a kohézió sosem lazul fel, egynéhány ellipszis ugyan fellelhető, de utólag úgyis kiderül róluk, hogy egy visszatérő jelenet miatt szándékosan okozták, illetve a szereplők megismerése és bemutatása is foghíjas egy kissé. Ez utóbbi is bocsánatos hibának minősül, hiszen Mosca feltűnésétől számított időszámítás szerint lényegtelen, hogy ki-kicsoda is volt valójában ezelőtt, mivel a cselekmény számára csakis az számít, jelenleg kik és mit tesznek. A megjelenített korszak – az olasz késő reneszánsz körüli időszak – óhatatlanul is magától értetődőnek tekinti a korabeli ruhákban való szerepjátékot, és bár a kosztümös film sokaknak nincs ínyére, bátran állítható, hogy a Volpone cselekménye annyira magával ragadó, hogy észre sem vesszük az amúgy hiteles és igen részletgazdag viseleteket.

A magyar szinkron a mindenkori helyzetéhez ellenére is a szokásos, vagyis kiváló teljesítmény, hiszen ebben nyilvánul meg a magyar filmes csoda, nem a tengerentúli bárgyú sémákat imitáló tömegfilm-szerűségek készítésében. Hogy az ellentétes pólusról is essen szó, természetesen ez sem mindenkinek tetsző és megnyerő alkotás, mert ízlések és pofonok mindig különbözőek ugyebár, de akinek csakis kizárólag negatív értékítélete alakul ki a film megtekintése közben, az bizonyosan csak a felszínes, gondolkodást nem igénylő és kizárólag a szórakoztatást kiszolgáló alkotásokat kedveli, mert azok nem kaparják a torkát, amikor lenyeli őket. Ugyanis a jó szatíra, – amilyen a Volpone – az bizony ilyen.