Fogadj örökbe, ha tudsz!
Jelentkezel. Várod, hogy jelentkezzenek. Ha szerencséd van válaszolnak, ha nem, válaszra sem méltatnak. Tegyük fel, hogy méltatnak… motivációs levél, kérdőív, egyeztetés. Rendben, sor kerül a személyes találkozóra. Szimpatikus vagy? Talán igen, talán nem, rólad semmit sem kérdeznek, az igazából nem számít, de bizonyítsd a rátermettségedet. Természetesen még egy találkozó szükséges, kell esélyt adni, hátha mégsem te vagy a megfelelő jelölt. Majd marad az idegtépő várakozás napokig, de lehet hetekig. Majd jön egy e-mail (jó esetben!), hogy sajnálják, de a sok jelentkező közül nem téged találtak megfelelőnek. További sok szerencsét!
Te meg megsemmisülsz, hogy nem sikerült. Megint nem találtak megfelelőnek egy kiskutya befogadására… ja, igen, nem egy állásinterjúról van szó. Hanem egy kutya örökbefogadásáról.
„Ne vegyél kutyát! Fogadj örökbe!” Hányszor hallottuk már ezt? Egyetértek, rengeteg szabadon kószáló, gazdátlan, kedves kutyus várja, hogy otthonra leljen.
Eljött az idő, úgy döntesz, bevállalod, hogy szerető, gondoskodó gazdija leszel egy menhelyi árvának. Felkeresel nem egy menhelyet, facebook-csoportot stb., majd egy állásinterjú közepén találod magad, ahol bizonyítanod kell és a lelki sebeken kívül nem kapsz kutyagumit sem. Mert itt a kutya érdeke számít mindenek felett, és ez szép és jó, meg ne is adjanak minden utcáról beesőnek kutyát. De amikor hónapok óta visszapattan az ember fia/lánya, akkor felmerül a kérdés, hogy is van ez? Örökbe fogadnék, de NEM tudok! Meddig menjek el és az örökbefogadó-csoportok meddig mehetnek el egy ilyen kérdésben?
Ismerősömmel esett meg. Régóta foglalkozik a gondolattal, hogy szeretne befogadni egy kutyát, tavaly ősszel elszánta magát. Nyugdíj előtt jár, több lesz a szabadideje, szeretne nagyokat sétálni és gondoskodni egy kisállatról, aki ezt szeretetével viszonozza.
Először Facebookon keresgélt, a különböző csoportoknál érdeklődött, ahol nagyobb menhelyekről kihozott, 5-6 kutyának próbálnak gazdát találni. Az elején többnyire kedves válasz érkezett. „Persze, segítünk! Bármi kérdése van készséggel állunk rendelkezésre. Nem baj, hogy macska van, abban is segítünk, hogyan szoktassák össze.”
Hajlandó kiutazni Budapest másik végébe, az egyik leghidegebb hétvégén, hogy találkozzon a kis jelölttel. Az idimami (vagy ős-kutyaanya?), mint egy kiképzőtiszt dirigál. „Ne így fogd a pórázt” Ne menjen a kutya eléd! Nem mehet oda más kutyákhoz! stb.” Az ember meg ott áll, leforrázva mintha egy katonai kiképzésen lenne, és csak félve meri megkérdezni, hogy egyáltalán megsimogathatja-e a kutyát? Meg! De azért érezteti a rosszallást. Itt bizony rend és fegyelem van kéremszépen! A blökinek már elege van. Az ismerős aznap a negyedik(!) gazdijelölt, és nem az utolsó! A kutya fázik, fáradt, semmi kedve az egészhez. „Sokan jelentkeztek, és úgy gondoljuk mindenki megérdemel egy esélyt.” Erről vajon a kutyát is megkérdezték? Mégis mennyi gazdijelöltről beszélünk? 10, 20, 50?
A kutyus persze ennek ellenére nagyon kedves, szerelem első látásra. Egy hét múlva jön az üzenet: Köszönjük szépen, de más lett a kutya gazdija. Sok sikert!
Első összeomlás.
Próbálkozzunk máshol. Ajánlanak egy kutyát, most került idimamihoz, nagyon kedves, nagyon nyugodt kutya, ideális macska mellé. Ha jó, vasárnap már találkozhat is vele. Rendben, találkoznak. Jó kis két és fél órás séta az Óbudai-szigeten. Más kutyásokkal és kutyákkal. Ismerősöm érdeklődik a kutya felől, tanácsokat kér, kommunikál. Ugyanakkor vissza senki nem kérdez. Meséljen magáról? Miért akar kutyát? Hogy tervezi? Mégis mondjon már magáról vmit… nem, ez egyértelmű, itt a kutya számít, az ember nem. A kutyának akarjuk a legjobbat, ez a lényeg. Az egyetlen ami érdekes, az, hogy van már egy macskája az ismerősnek. Hát, igen, a macska egy kicsit antiszociális idős hölgyike. Ettől a ponttól kezdve bukó az egész. Érzi az ismerősöm, érzem én is (kísérőként voltam jelen), csak magunknak sem merjük bevallani. Majd megint jön az e-mail. Bár mi ajánlottuk a kutyát, most mégis úgy érezzük, hogy nem vagy alkalmas gazdinak.
Második összeomlás, még fájóbb mint az első.
…és folytatódik tovább. Jelentkezik, sokszor már válaszra sem méltatják. Feketelistára került? Ha kétségbeesésében más kutyára is jelentkezik, akkor már komolytalannak tartják? Nagyon úgy fest.
Persze, voltak sikeres találkozók. Vihetett volna egy öreg félvak kutyust, aki 1 km séta után tüntetőleg leül és nem megy tovább. Érdekesség, ha a gazdijelölt mond nemet, az rögtön nem szimpatikus.
A kálvária folytatódik tovább. Jelentkezések, motivációs levelek, kérdőívek, találkozók, pofára esések. Majd a jogosan felmerülő kérdések. Akarom én ezt? Tényleg ennyit kell harcolni, hogy örökbefogadhassak egy kutyát? El kell tűrni a megaláztatásokat? Ja igen, mindez nem számít, csakis a kutya érdeke mindenek felett!
Az érdekes az, hogy hasonló a helyzet macska téren is. Anno (12 éve) mikor befogadtam egy nagyobb menhelyről a cicámat, nem volt ilyen procedúra. Felhívtam az ideiglenes befogadókat, akik vigyáztak kiscicákra, időpontot egyeztettem, elmentem, fél óra alatt a két alomnyi cica keresztül-kasul játszott rajtam majd egyértelműen kiválasztottuk egymást a kis vörössel, akivel azóta is tart a szerelem.
Nem volt kérdőív, motivációs levél, első randi, második randi és még ki tudja milyen próbatétel. Érdekes, a macska azóta is él, agyon van kényeztetve, remélem nem hal bele.
Egy másik ismerős egy „mezei” cirmos cicáért hetekig rohangált, mire kapott egyet. Megint egy másik ugyanezt élte át. Közel állt, hogy feladja, mire nagy nehezen kapott egy macskát. Akkor most, hogy is van ez?
Pontosan így. Fogadj örökbe egy kutyát! Ha tudsz…