Sokan döntenek úgy, hogy kipróbálják magukat külföldön. Szerencsét próbálnak – csak úgy tökösen – a nagyvilágban. Megmérettetik magukat. Aztán egyszer csak megjelenik egy érzés, ami erősebb minden kalandvágynál és elhivatottságnál: a honvágy. Távol az otthontól elképesztően szentimentálisak leszünk, és egyszeriben minden megszépül: gyermekkorunk, a szülővárosunk, de még a lakótelepek és a sarki kis lepattant közért is. A magyar ízek pedig úgy hiányoznak, mint Petőfinek a fekete kenyér.

Sokan azt hiszik, hogy a mai fiatalság kalandvágyból költözik külföldre. Én négy éve élek Németországban, és még talán sose hiányzott ennyire az otthonom, Erdély. Kalandvágy? Óh, dehogy. Csak egy jobb élet reménye vonzott ide. Pár évvel ezelőtt nem érdekelt annyira a jövőkép, nem tűztem elérhetetlennek tűnő célokat magam elé. Addig amíg rájöttem, hogy a bizonytalan jövő egyre zavar, és tennem kell valamit érte. Ezért fogtam magam, felültem az első buszra, és külföldre költöztem.

Eltelt négy év, és végre tudom, mit akarok a jövőben. A magam ura vagy akarok lenni. Elérni a céljaimat, megvalósítani az álmaimat. Nagy árat fizetek érte, mert nem láthatom csak évente egyszer vagy kétszer a családom, a legjobb barátaim. A honvágy közben megvisel, és rosszabb pillanataimban mindig megkérdem magamtól: vajon megéri mindez?

Hiányzik az otthonom, benne minden régi szép emlékkel. Hiányzik az otthonom, benne a nappali fénnyel, a kávé illatával, a családdal, a szeretettel. Mindenütt jó, de a legjobb otthon: az étel mintha finomabb, a kávé melegebb, a szeretet teljesebb. De nem adom fel. Még nem. Ha törik, ha szakad, a céljaimat úgyis elérem.

Eltelt négy év, de a honvágyat nem tudtam kizárni az életemből. A honvágy a legbiztosabb jele a hely iránti erős kötődésnek. Van, hogy az ember a szülőföldje iránt érez honvágyat, és talán meglepő, de van, hogy egy másik ország iránt, ahol nem is élt olyan hosszú ideig. Az is természetes, hogy az ember olykor elvágyódik erről a helyről, ennek számtalan oka lehet, és néha csak akkor tudja 100 % biztosan, hogy hol van a helye az életben, a világban, ha egy időre eltávolodott tőle.

Eltelt négy év, és ráébredtem, hogy mennyire kötődöm az otthon körülvevő emberekhez. Nem tudom, hogy a felnőtté válásnak vagy a külföldi életnek köszönhető, de valahogyan már nehezebben alakítok ki mélyebb emberi kapcsolatokat, barátságokat, nehezebben bízok az emberekben. Néha magányosnak érzem magam, de a tudat, hogy vannak, akik még mindig hazavárnak, elfeledtet minden bánatot.

Eltelt négy év, és nem vagyok egy nagy hős – jól tudom, hogy mások ennél nagyobb gondokat is leküzdenek. Nekem viszont nem mindig könnyű túlélni a személyes kis problémáimat, sokszor hiszem, hogy nem tudom megcsinálni. De most épp remekül haladok. És ezért egészen elégedett vagyok magammal.

Eltelt négy év, és nem az vagyok, aki voltam. Minden megváltozott. Akiket ismerek, furcsán néznek rám, azt mondva, hogy én is megváltoztam. Amíg én itt élek, fejlődök és továbblépek a kisebb, nagyobb kudarcokon, azok a dolgok, amik régen fontosak voltak, eltűnnek, míg a korábban kevésbé fontosnak tartott dolgok értékessé válnak.

Eltelt négy év, és rájöttem, hogy bármi lehetséges. Hisz a legnehezebb részen már túl vagyok. Az volt, amikor elmentem. Mert hátrahagyni a megszokottat mindig a legnehezebb. De ezen már túl vagyok, s pont ezért, most már bármi lehetséges. Aki egykor voltam, az már csak egy távoli emlék. Annál már sokkal több vagyok.

Eltelt négy év, és most megengedek magamnak egy elégedett mosolyt, majd vállon veregetem magam, és azt mondom: Betti, nemcsak megcsináltad, hanem jól is csináltad!

Galéria