Filmajánló

A Rendíthetetlen címet viselő film Louis Zamperini (1917-2014) életének állít méltó emléket.

A II. világháború hadműveletei során hatalmas hangsúlyt kaptak a különféle katonai kódok, illetve az azok megfejtésére irányuló törekvés. A szövetségesek ennek (is) köszönhették Hitler ellen aratott elsöprő győzelmüket.

Inárritu filmjeiben mindig nagy hangsúlyt kap az emberi lélek küzdelmeinek ábrázolása, ez – szerencsére – ezúttal sincs másként!

Az üldözött nem a hidegháború idején, hanem a 2001. szeptember 11-i Amerika elleni terrortámadást követően játszódik. 

Nagy várakozással váltottam jegyet a Sin City második részére, mert a Bűn városának 2005-ben bemutatott első része minden szempontból elnyerte tetszésemet.

Mi lenne ha valaki agykapacitásának 100%-ával gazdálkodhatna? Erre próbál választ találni Luc Besson rendező a legújabb filmjében.

Ebben a filmben minden a kocsik körül forog, és bizony itt még a hölgyemények is megmakacsolják magukat, ha netán nem a szívük választottja győz a (mellesleg illegális!) gyorsulási versenyen – akkor már próbálkozhat is az illető valaki másnál!

A film sajátos történetét tekintve tisztán szórakoztatóipari termék, még annak ellenére is, ha a legfiatalabb művészeti ág termékeként saját, csakis rá jellemző, ún. filmszerű eszközökkel rendelkezik (pld. montázs, snittek, plánok, stb.).

Javier (Edgar Ramirez) és Mila (Juliette Binoche) ugyanabban a kórházban megbecsült szívsebészek, férj és feleség. Őrülten szerelmesek egymásba, szenvedélyesek mind a munkájukban, mind azon kívül is.

Mostanában elkényeztettek minket a filmkészítők, mert volt részünk jó pár remekbe szabott, romantikus kosztümös feldolgozásban. A Nyomorultak és az Anna Karenina után itt van a legújabb elvarázsolódás: a Szép remények című regény grandiózus adaptációja.

A Fővárosi Nagycirkuszba, az Állatkertbe, a Vidámparkba tett családi kirándulások mind-mind kedves és meghatározó gyermekkori emlékeim közé tartoznak. Ebbe a felsorolásba szervesen illeszkedik maga a Planetárium is: kisgyermekként ámulva ültem be a kupola-szerű vetítőterembe, hogy a világűr titkai feltáruljanak előttem.

1997-ben történt, hogy elnézően mosolyogtunk a kissé bugyuta, ám legalább humorral spékelt Dredd bíró jövőbeli kalandjain. A főszereplő a mimikai bravúroktól mentes, egyféle szájbiggyesztésben jeleskedő Sylvester Stallone volt, de így is megkedveltette velünk a fanyar iróniával átszőtt anti-utópiát.

Csak azért, mert egy filmet már a címben közönségesnek és egyszerűnek neveztem, attól még az egy bizonyos lelki szürkeséggel és visszafogott intelligenciával rendelkező közönséget akár órákra is leköthet. Attól még, hogy valami trágár, vagy a lényegét kifejezetten a taratlom nélküli szex alapkövére építi, még lehet szórakoztató.

Alig akad olyan, aki nem ismerné Jean Valjean és Javert főfelügyelő szívszorítóan tragikus és becsületes küzdelmét, vagy Cosette és Fantine keserű sorsát. A 2012-es év legnagyobb filmes élménye a legjobb választás a legszebb ünnepünk előtt…